Markodban | Befejezett

Markodban - 7.

Sebesen trappolt be a hálóba, én meg félénken odasétáltam, hogy lássam mit tevékenykedik. Gyorsan felkapkodta magára tegnapi szét szórt ruháit, majd ismét elém állt.

-Meg fogom neked mutatni, hogy komolyan gondolom.

Na arra kíváncsi leszek. Nem vagyok már hiszékeny gyerek, hogy mindennek bedőljek. Keresztbe fontam a karom. Hirtelen ledöntött a lábaimról, a hátam pedig a padlón csattant. Durcásan néztem a szemébe.

-Ennyire biztos vagy a dolgodban?? Ennyire felkészültél? Azt hiszed csak neked kellek?- jó... tudtommal elvileg csak neki...

-De nekem csak te kellesz! -jelentette ki, kissé hangosabban mire mégjobban bedúrcáztam. Valami tárgy vagyok vagy mi?

-Nagyon elszántnak tűnsz, de mi lesz, ha valaki más kikezd velem? -fordítottam oldalra a fejem még mindig kissé durcásan.

-Mi az, hogy "mi lesz"?! Szét rúgom a seggét, az lesz!

Ezen kicsit kikerekedtek a szemeim, és rá kaptam a tekintetem. Végig mértem az arcát és próbáltam leolvasni róla az érzelmeket. csak a komolyság tükröződött vissza szeméből.

-N-nekem most mennem kell... -makogtam és arrébb löktem magamról, majd felálltam.

Telefonomat felkaptam a földről (hogy került az oda?...) és az ajtó irányába futottam. Felvettem a cipőmet, lekaptam a fogfasról a kabátomat, belebújtam és már futottam is kifele. Még hsllottam ahogy utánam kiált de nem fordultam meg. Hagyjon békén...ne hazudjon ő is... épp elegen vágtak már át a miatt mert meleg vagyok... Nem akarom, hogy még ő is gúnyt űzzön belőlem.

Csak futottam és futottam. Nem tudom hogy merre, nem figyeltem rá. A lényeg, hogy el innen. Pár perc múlva elkezdett szúrni az oldalam, amikor pont beértem egy parkba. Nem sokan voltak, egy-két emberke sétálgatott, vagy épp üldögélt egy padon. Lelassítottam, majd lihegve a térdemre rogytam.
Mikor már eléggé retardáltnak éreztem magam, felkeltem a földről, és inkább leültem egy padra.
Hátamat nekitámasztottam a kissé hideg, fából készült pad háttámlájának, ami egy fa előtt volt. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam gondolkozni.

Nem gondolhatja komolyan... ha ő én kennék, én sem gondolnám komolyan a dolgot magammal. Valamiért nem tudok neki hinni. Túl szép lenne.

Nagyot sóhajtottam majd kinyitottam a szemem és körül néztem. Előttem agy kis kőből kirakott út húzódott, a sétáló emberek számára, mindenhol máshol fű volt. Mögöttem volt egy kosárpálya, ami most üresen árválkodott. Senki sem volt ott.
A pálya szélén kezdődott egy vörös köves út, azt hiszem, hogy az a futóknak van. Bár nem vagyok benne biztos.
Nagyot szívtam a friss levegőből, és próbáltam kiüríteni a fejemet. Vagy legalábbis nem Kurora gondolni. Csak azt nem
tudtam, hogy hogyan.

Hirtelen megrezdült a telefonom, amitől megugrottam. Kicsit meglepett. Kuronak nincs meg a számom... biztos nem ő...
Remegő kézzel halásztam elő a zsebemből a telefonomat, hogy megnézzem ki keres, és mit akarhat.

//Na akkor közkívánatra~ és köszönöm//