Victor Creed's Daughter

Meg Fogok Szökni

A ketrec az idő múlásával sem lett barátságosabb a kis Vicky számára, akinek az esze folyamatosan csak a szökésen járt. Hiába olyan fiatal, a korához képest igen okos volt és már a legtöbb lehetőséget számításba vette, sőt szökési kísérleteken is túl volt már, de egyik sem sikerült, viszont nem adta fel. Megfogadta, hogy küzdeni fog teljes erejéből.

A fémajtó hangosan nyikordult és az egyik őr belépett az ebéddel, ami egy kismadárnak is kevés lett volna, de azért neki annyit adtak, hogy ne is lakjon jól, de ne is haljon éhen. Milyen gondoskodóak, nemde?

A férfi résnyire nyitotta a kalitka ajtaját és betolta a tálcát. A kislány feje fölött akkor gyulladt ki a villanykörte és hirtelen harapott az egyén kezébe aki reflexből rántotta vissza azt és lépett hátra. Vicky kihasználva az alkalmat kilökte a rácsos ajtót és mint a puskagolyó lőtt ki nem csak a ketrecből, de a helyiségből is. Nem kellett sok, csak öt sarkot mehetett mikor riadót fújtak és hangos lépteket hallott a háta mögül. Amennyire csak tudta gyorsabban kapkodta a lábait és futott a végtelennek tűnő folyosókon, fülében dobogott a vér, az adrenalin egész testén átsöpört akár egy hurrikán és akármennyit is futott nem érezte, hogy fáradt volna.

Ki akart jutni, haza akart menni, más cél nem is lebegett a szemei előtt csakhogy újra otthon legyen az apjával és éljenek tovább úgy, mint addig.

Már látta a kijáratot, nem sok volt hátra csupán néhány méter. Még néhány lépés, már csak tíz, kilenc, nyolc...és elkapták. Vergődött, harcolt, karmolt, harapott, de nem szabadulhatott, aki elkapta túl erős volt. Minden hiába, megint nem sikerült, akárhogy akarta újfent nem ment.

Aki elkapta hamar viszzavitte a kis ketrecébe és rálakatolta az ajtót. Vicky hátrahúzódott a fémbörtön egyik sarkába, térdeit a mellkasához húzta és átölelte őket. Nem hitte el, hogy megint nem sikerült, hogy megint nem volt elég gyors. A terv mindig megvolt és a legtöbb pontosan sikerült is a végét kivéve. A Creed lány kihasználta, hogy az őrző férfiak nem láttak benne fenyegetést így nem készültek támadásra és szökési kísérletre, tehát a kislánynak, ha nem is könnyű, de könnyebb dolga volt. Most viszont megint elfogták és tömlőcbe zárták, bár ez még mindig jobb, mintha meg is büntették volna a próbálkozásaiért, de csupán otthagyták bezárva a sötétben és hidegben.

Az ajtó újra nyílt és elrablója lépett be rajta, sétált hozzá.

- Mikor tanulod már meg végre, hogy innen nincs menekvés? - térdelt le elé és a szemébe nézett. Választ nem kapott csak egy hangos morgást mire megrázta a fejét, felállt, majd kissé csalódottan kibaktatott.

- Akkor is megfogok szökni innen - mondta a kislány dacosan mikor az ajtó becsukódott.

# # #

A sötétben két árnyék mozgott a fák és bokrok között. A mozdulatok aligha mondhatóak emberinek, inkább állatiasak voltak. Az alakok nesztelenül közeledtek a jól, de nem eléggé elrejtett épülethez, mely ugyanúgy rejtőzött, mint ők maguk. Elértek a kerítésig és onnan kémleltek befelé, hátha megtalálják a legkönnyebb beutat. Nem jelentett gondot számukra a sötét, nem volt bajuk avval, hogy ilyen fényviszonyok között is jól lássanak. Az idősebbnek ez jobban ment, mint öccsének, mert többet használta e adottságát, míg fivére mondhatni elkényelmesedett, ahogy Victor mondta megszelidült.

Őrök kívül alig voltak a legtöbb belül helyezkedett el, bár ott is csak kb tizenöt ember, az épületben dolgozók létszáma harminc maximum harmincöt fő. A testvérek ezt nem tudták, mert akkor sokkal magabiztosabban jártak volna, mivel nekik két világháború után ez sétagalopp lett volna.

- Én hatot látok. Te? - nézett az idősebb öccsére.

- Dettó. Mi a terv? - kérdezte Logan kiengedve adamantium karmait.

- Megöljük az őröket, bemegyünk ott is ugyanezt tesszük aztán fogjuk a lányomat és lelépünk - közölte bátyja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Mire várunk még? - és a két testvér elindult befelé.