Összeforrt Szilánkok

Törés I/2.

Csupán néhány perc telt el aközött, hogy Liz hazaindult, és Aaron Roverje befordult az udvarra. Időközben összeszedtem a tankönyveimet, az anatómia atlaszomat és a jegyzeteimet az ebédlőasztalról, hogy gyorsan nekiállhassunk majd a vacsora készítésének. Minél hamarabb tudni akartam, hogy mi folyik kettejük között, és biztos voltam benne, hogy találunk valami megoldást. Az alatt az öt perc alatt, ameddig egyedül voltam otthon, vagy ezerszer nyúltam a telefonom után, hogy felhívjam Jaredet, válaszokat követelve. Tudni akartam, hogy miért olyan szomorú Aaron, és mi az oka, hogy eltávolodtak egymástól. Mert abban teljesen biztos voltam, hogy Aaron fülig szerelmes belé, Jared viszont néha elbizonytalanított. Sokat maradt ki este, volt, hogy csak az éjszaka közepén jött haza, és abban biztos voltam, hogy nem tölthette egész idejét a kórházban.

Hát akkor merre volt?

Kulcscsörgést hallottam, nyílt az ajtó, majd egy táska landolt az előszoba járólapján. Összerezzentem a hangra, és visszafogtam magam, hogy nehogy kiszaladjak, és magamhoz öleljem Aaront. Semmi szükség rá, hogy megtudja, mennyire félek, semmi szükség rá, hogy túl súlyosnak érezze a helyzetet. Talán csak túlreagáljuk az egészet, és hamarosan minden újra a régi lesz.

- Szia – köszönt nekem, miközben én a tálat kerestem, amiben összekeverhetjük a hozzávalókat a tésztához.

- Szia.

Megfordultam, hogy ránézhessek. Egy helyes, magas, a harmincas évei közepén járó férfit láttam magam előtt, akinek a tökéletesen beállított sötét haja volt a védjegye. Akár egy hajlakk, vagy egy hajzselé reklámban is szerepelhetett volna, mert erre a frizurára aztán teljes mértékben igaz volt, hogy napsütésben, szélben, esőben is ilyen. Odahajolt hozzám, és egy kedves puszit nyomott a homlokomra.

- Klassz lett a hajad – mondtam bánatosan somolyogva, és arra gondoltam, bár nekem is mindig ilyen rendezett lenne a kinézetem.

- Köszi. Hoztam paradicsomot, meg sajtot...- sorolta, miközben kipakolt a pultra a táskájából. Feltűrte sötétkék kötött pulcsijának az ujját, és a mosogatónál alaposan kezet mosott.

Nem akartam belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, de tudnom kellett, mi a helyzet. Aaron nagyon jól titkolta, de én észrevettem apró jelekből, hogy szomorú. A mosolya nem volt valódi, és úgy mozgott a konyhában, mint egy robot melybe be lenne programozva: „Oké, most pakold ki a hozzávalókat, és vágj pókerarcot. Ha ez megvan, moss alaposan kezet, de utána el ne felejts rámosolyogni a fogadott lányodra." A mindig ösztönösen viselkedő Aaron most nagyon darabosnak tűnt.

- Ugye nem most kezdődött? - ha ingerült vagyok, nem bírom a köntörfalazást. Nekidőltem a konyhapultnak, az ujjaimmal még bele is kapaszkodtam a bútorlapba, és elszántan vártam a választ. Erősnek kell lennem – mondogattam magamban.

- Mire gondolsz? - kérdezett vissza, miközben alaposan felitatta a kezéről a vizet egy kis törölközővel. Nem nézett rám.

- Az elhidegülés köztetek. Tudom, hogy nem tartozik rám, de... - hosszan kifújtam a levegőt, és örültem, mikor végre rám emelte zöld szemeit. - Szóval, csak szeretném tudni, mi folyik körülöttem.

- Nem most kezdődött.

Leroskadt egy székre az ebédlőasztal mellett, és intett, hogy üljek le én is. Amikor mindketten szembekerültünk egymással, felnézett rám, levetette a maszkot, és gyönyörű szemeit átitatta a bánat.

- Tévedsz, ha azt hiszed, nem tartozik rád – kezdte.- Én csak nem tudom, hogyan intézi ezt egy hetero pár a közös gyermekkel. Tudnod kell, hogy én úgy szeretlek, mintha a legjobb barátom lennél amellett, hogy védelmezni akarlak, és gondoskodni rólad. Tudom, hogy már nem vagy gyerek. Felnőttél, és most úgy fogok veled beszélni, mintha azt egy felnőtt nővel tenném. A barátommal. A bizalmasommal.