Összeforrt Szilánkok

Szikra II/3.

A hatodik szám volt az, amit együtt énekeltünk, úgyhogy miután felvonultak a színpadra, még volt körülbelül húsz percem, mielőtt csatlakoznom kellett volna hozzájuk. Bementem a fiúk öltözőjébe, és próbáltam kicsit beénekelni. Közben ellenőriztem a tükörben, hogy nem-e kenődött el a sminkem valahol. Kibontottam a hajam a lófarokból, és gyorsan befontam, majd kilazítottam a tincseket a fonásban. Így már sokkal jobban tetszett. Amikor befejezték a negyedik számot, belevigyorogtam a tükörbe és elindultam a színpad irányába. Meg tudom csinálni – győzködtem magam, és most éreztem is, hogy képes vagyok rá. A sötétben toporogtam még néhány percet, aztán végre meghallottam Oliver hangját miközben rólam beszél. „Régi barát", „tehetséges" ezek a szavak ragadtak meg, de nem tudtam igazán koncentrálni. Végre befejezte, úgyhogy vettem egy mély lélegzetet és felsétáltam az apró színpadra kezemben egy mikrofonnal.

Azt hittem, hogy rosszabb lesz. Hogy nem fogok tudni megmozdulni, túl merev leszek, meg hasonló dolgok, de még egy mosolyra is jutotta a zenekar tagjainak, meg persze a közönségnek, akik nem dobáltak meg semmivel, hanem megtapsoltak. Elfoglaltam a helyemet Oliver mellett, és a zenekar elkezdte játszani a számot. Az elején a hangjára koncentráltam, néha becsuktam a szemem és lassan ringatóztam a dallamra. Nem éreztem, hogy a színpadon vagyok, sokkal inkább olyan volt, mint otthon énekelgetnék a szobámban. Mintha pontosan ott lett volna a helyem, ahol éppen voltam. A refrénnél aztán beszálltam, figyeltem, hogy a hangunk tökéletesen összekapcsolódjon, és végül összeálljon egy szimfóniává. Ahogy együtt énekeltünk, néztem őt. A haja csillogott a reflektorok fényében, amikor összekapcsolódott a tekintetünk, mosolygott, a lába a dal ritmusát dobolta a földön. Nagyon gyorsan véget ért az a négy perc, és talán még maradtam is volna. De utána egy meghajlás után mégiscsak lesétáltam a színpadról, majd elvegyültem a tapsoló tömegben, hogy megkereshessem Aaron-ékat.

Ahogy közeledtem az asztaluk felé, láttam, hogy Kade és Liz önfeledten sugdolóznak és nevetgélnek valamin, miközben Aaron a telefonját nyomkodta.

- Lu-lu – nézett fel rám Kade még mindig nevetve. - Biztos vagy benne, hogy Oliver nem meleg?

Aaron egy pillanatra abbahagyta az SMS írást és rosszalló pillantásokat vetett rá.

- Biztos – feleltem, és leültem hozzájuk. - Miért?

- Csak úgy – válaszolta, majd visszafordult Liz-hez. Ahogy egymásra nevettek, ahogy Liz a tincseit csavargatta... reméltem, hogy eljutott a tudatáig, Kade válójában miért kérdezte meg, hogy Oliver melyik nemhez vonzódik.

- Nagyon jó voltál, Lou – mosolygott rám Aaron, és megszorította az egyik kezemet, ami az asztalon hevert. - Nem is látszott, hogy izgulsz.

- Nem izgultam igazán. Oliver megnyugtatott.

- Találkozhatok vele, ha végeznek? - kérdezte Liz izgatottan.

- Szerintem ide fog jönni – feleltem, majd Aaronra néztem. - Biztosan akar neked köszönni, olyan régen találkoztatok.

Amikor megláttam a felszolgálólányt, odaintettem és rendeltem egy martinit. Végre nem éreztem úgy, hogy bármelyik percben kidobhatom a taccsot a lámpaláz miatt, és úgy döntöttem, itt az ideje egy kis lazításnak. A zenekar már az utolsó számot játszotta, mikor Kade felállt a koktéljával, és kisétált egy csöndesebb helyre, mert valaki telefonon kereste. Pár perc múlva vissza is jött, és közölte velünk, hogy le kell lépnie, mert dolga akadt.

- Kimehetünk két percet beszélgetni? – hajolt hozzám, miután elbúcsúzott a többiektől. Bólintottam, majd követtem ki, a szeles éjszakába. Néhány méterrel arrébb a bártól álltunk meg, itt már olyan tompán hallatszott a zene, nem kellett kiabálnunk, hogy érthessük egymást.