Összeforrt Szilánkok

Törés I/3.

Idegesen szorítottam magamhoz az apró táskámat, és a tömeg egyre csak növekedett. Valami behatárolhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Elmúlt kilenc, és az elől állók a zenekar nevét kezdték skandálni követelőzően. Liz is ott volt közöttük. Én kissé hátrébb álltam arra hivatkozva, hogy túl rövid a szoknyám ahhoz, hogy közeli kapcsolatba kerüljek a körülöttem állókkal. Itt valamivel szellősebb volt a terület, és senki nem állt elég közel, hogy észrevétlenül tapizhasson. Persze az igazi okom arra, hogy nem mentem előre tombolni az volt, hogy láthatatlan akartam lenni. Lehetőleg az egész koncert alatt. Egy fél korsónyi sör landolt a cipőmön, éppen akkor, mikor a zenekar megjelent a színpadon, és rövid bemutatkozás után elkezdtek zenélni.

- Ne haragudj, kislány – próbált a középiskolás korú srác enyhíteni a helyzeten. Közel hajolt hozzám, és túl kellett kiabálnia a dobpergést, hogy halljak valamit.

Csak megráztam a fejem, és leráztam az italt a lábamról. Újra odahajolt, és az alkoholos leheletét éreztem az arcomon.

- Amúgy Dan vagyok. Kárpótlásul hozzak neked valamit?

Újra nemet intettem, és szívből azt kívántam, hogy kopjon végre le. Szerencsére még nem volt annyira részeg, hogy ne vegye az adást. Rántott egyet a vállán és bevetette magát a tomboló tömegbe a maradék sörével. Vannak, akik már délután elkezdték a piálást, mintha nem lett volna jobb dolguk, és ő valószínűleg egész nap unatkozott. Amikor újra a színpadra tudtam figyelni, a szemem kétségtelenül nagyon gyorsan megakadt Oliveren. Te jó ég, ő aztán felnőtt. Még magasabb lett, mint amire emlékszem, izmosodott is, de a legnagyobb változás a hajával történt. Most oldalt felnyírva hordta, középen viszont a szőke fürtök hosszan lelógtak, pontosabban szinte repkedtek az arca körül, miközben rázta a fejét a zene ütemére. A bal keze, amivel az akkordokat fogta le, végig volt tetoválva, - legalábbis az a rész biztosan, ami kilógott a pólója alól -, a szeme pedig kihúzva fekete tussal. A zenekar valami saját, klasszikus számot játszott, már hallottam régebben, de most nem a zenére figyeltem. Oliver gyermekarcát próbáltam összehasonlítani a mostani rocksztáros imidzs-el, és mikor felfedeztem a hasonlóságokat, - a szeme színét, amit kiemelt a fekete festék, az ajkai ívét, a hosszú ujjait – elkezdtem újra abban hinni, hogy régen ismertem őt.

Nem akartam, hogy észrevegyen, azonban már az első szám közepén összetalálkozott a pillantásunk. A szemöldöke felszaladt a haja alá, majd mosolygott, amikor felismert, és hiába sandítottam körbe, tudtam, hogy engem néz. A tömeg a zene ütemére vonaglott, csak én álltam mozdulatlanul, ez lehetett a lebukásom oka. És bár félhomály volt a színpad előtt, mégis úgy éreztem, hogy megláthatja, amikor elpirulok. A tenyerem izzadt, mire véget ért a szám, és a következő daloknál próbáltam a zenekar többi tagját szemügyre venni, de semmi nem vonzotta úgy a pillantásom, mint a tetoválások a karján, és a reflektorok fényében csillogó haja. A Rolling Stones címlapfotójáról is lemászhatott volna. Elismerően pillantottam Liz irányába, aki egy másik rajongóval nevetgélt közvetlenül a színpad előtt. A barátnőmnek mindig is kitűnő volt az ízlése.

Oliver tökéletes géneket örökölt a szüleitől - futott át az agyamon, mikor meghallottam a hangját egy líraibb számban.

Az első sorokban a lányok vele együtt énekeltek, és ha elérték volna, megpróbálták volna leszedni a színpadról. Önkéntelenül is egy apró mosoly futott át az arcomon. Oliver erre vágyott. Mindig is híres akart lenni, és most elérte a célját. Újra az arcát kerestem a fények villódzásában. Mosolygott. Imádta, hogy a csajok oda vannak érte. Hogy minden egyes hanggal a hatása alatt tartja a közönséget.