Összeforrt Szilánkok

Forradások - V/2.

A kocsiban volt időm gondolkodni. Mereven bámulta ki a szélvédőn, és próbáltam összeszedni, mi mindent akarok neki mondani. Hogy a múltkor meg kellett volna hallgatnom, ahelyett, ahogyan reagáltam a történtekre. Hogy nem kellett volna azonnal elítélnem úgy, mint ahogy azt az apja is tette vele évekkel ezelőtt. Az utolsó kilométereken türelmetlenül vártam, hogy végre kiszállhassak, felrohanhassak hozzá, és elmondhassam: bocsánatot akarok kérni. Aztán mikor végre ott álltam a ház előtt, megtorpantam és felmerült bennem, hogy mi van ha nem is rólam beszélt Nadnek? Nem, az nem lehet. Az őszi szél belekapott a hajamba, és felnéztem az égre, ahol a felhők éppen gyülekeztek. Mielőtt meggondolhattam volna magamat, beléptem a lépcsőházba, és egy magas férfi majdnem elsodort.

- Elden? - kérdeztem csodálkozva, míg ő felvette a földre esett táskámat, és a kezembe nyomta.

- Szia. Azt hiszem, pont jókor jössz – mondta, majd zavarodott tekintetemmel a hátán azonnal kilépett az ajtón. Valami nagyon nem volt oké vele, és azonnal rossz érzés költözött a szívembe. Gyalog mentem fel a lakáshoz, és izgatottan bekopogtam. Eltelt némi idő, míg Kade megjelent az ajtóban, egy szál alsógatyában, kócos hajjal, mintha most mászott volna ki az ágyból. A szeme sokáig időzött az arcomon, mintha szellemet látna, de a pókerarca kezdett megőrjíteni.

- Mindig meztelenül nyitsz ajtót? - törtem meg a csöndet, ami már nagyon zavart.

Félreállt, hogy be tudjak menni, aztán elindult a nappali felé.

- Ha nem tévedek, ma péntek van – vetette oda, magára kapott egy pólót, majd leült törökülésben a kanapéra, és kezébe vett valami tankönyvet. - Nem vártalak.

Nem volt ötletem, erre mit felelhetnék, csak álltam ott, és bámultam rá. Nem hittem, hogy muszáj pont akkor belemerülnie a geometriába, mikor azért jöttem, hogy tisztázzuk a dolgokat. Végre, hosszú másodpercekkel később letette az olvasmányát és felnézett rám.

- Tisztában vagy vele, hogy Elden szívta meg a mi hülyeségünket? - hatalmas, tágra nyitott szemekkel fürkésztem, a gyomrom remegett, és próbáltam felkészülni a legrosszabbra.

- Lefeküdtetek egymással? - a hangom vékony volt, már könnyek homályosították el a látásomat.

- Jézusom, nem – dünnyögte, majd a tenyerébe hajtotta az arcát. - Szerencsére... de nem sok választott el tőle.

Igyekeztem túltenni magam a hallottakon, és a jelenre koncentrálni.

- Találkoztam Naddel, és elmondta, mi a helyzet. Ne haragudj, hogy nem jöttem tegnap.

Kade csak megrázta a fejét, majd felnézett az arcomra.

- Nem ülsz le? Beszélnünk kellene... - mutatott maga mellé a kanapéra. Féloldalasan foglaltam helyet, az egyik lábam magam alatt összehajtogatva, a másik leért a földre. - Tegnap kiakadtam, mert szerettem volna elmondani valamit, de te nem jöttél el. Magamra haragudtam, mert már szombaton is kimondhattam volna, de nem ment, mert eszembe jutott az apám, és a megvetés a szemében, amikor kiderült, milyen vagyok. Te is úgy néztél rám a múltkor... mintha undorodnál tőlem.

Te jó ég, minden egyes szava tőrdöfésként ért, annyira lesokkolt, csak később vette észre, hogy elkezdtem sírni. Aztán megéreztem a karjait, ahogy a testem köré fonódnak, védelmezőn, miközben halkan suttogott nekem: - Hé, nem az volt a célom, hogy megríkassalak, kicsi Lu-lu. Vannak dolgok, amiket el kell mondanom, hogy jobban megérts.

Elhúzódtam, a tekintetét keresve, és igyekeztem kicsit lenyugodni.

- Folytasd, kérlek – szipogtam, és a blúzom ujjába töröltem a könnyeimet.