Összeforrt Szilánkok

Szikra II/1.

- Minden rendben? Nagyon csöndes vagy – lépett oda hozzám Oliver, mikor egy rövid szünetet tartottak a próbán. A RedWine alagsorában kaptak helyet, hogy gyakorolhassanak. Odahúzott elém egy széket és a háttámlával szemben elhelyezkedett rajta. A karján végigkövethettem volna az összes eret az ujjammal, ahogy megtámasztotta a fejét.

- Igen, csak fárasztó volt a napom, ennyi az egész – mondtam és közben a felsőm szegélyével babráltam. - Nagyon tetszik, ahogy énekelsz – vallottam be lesütött szemmel, csakhogy tereljem a témát magamról.

- Köszi, igyekszem jól csinálni. Azért holnap eljössz?

Mielőtt válaszolhattam volna, a fiúk már visszatértek a cigiszünetből, és mindenki elfoglalta a helyét, kezébe vette a hangszerét. Oliver még nem mozdult, nézett rám, és a válaszomra várt.

- Persze – mondtam gyorsan, amit egy apró mosollyal jutalmazott.

- Ezt neked fogom énekelni – jelentette ki, mielőtt felállt volna, hogy visszamenjen a mikrofonhoz.

Az akusztikus gitárt is a nyakába akasztotta, majd egy ismerős, lágy dallamba kezdett, amivel mosolyt fakasztott az arcomra.

- Szereted még? - tátogta némán, miközben lefogta a kezdő akkordokat.

Hevesen bólogattam, és ő végig mosolyogva énekelte az első versszakot. Aztán hirtelen elhallgatott. A gitárt is elengedte és töprengőn nézett rám, mintha azon gondolkodna, mit mondjon. Hátra fordult a többiekhez, akik kíváncsian vártak.

- Fiúk, itt ez a lány, aki nagyon jól énekel és ráadásul imádja ezt a számot – visszafordult felém, és a hangja lágy volt, és majdnem olyan halk, mint a suttogás. - Énekelnéd velem a refrént?

Egy pillanatra lefagytam. Azon tűnődtem, hogy álmaimban is hasonlóan hangzott az, amikor majd valaki, évek múltán megkéri a kezemet. Oliver gondoskodott arról, hogy ne tudjak neki nemet mondani. Remegő lábakkal álltam fel és léptem oda mellé, miközben minden lépésemmel szélesebb lett a mosolya.

- Ezt igennek veszem – mondta, majd azonnal újra elkezdték a dalt. Mindig is imádtam Oliver hangját hallgatni a mikrofon nélkül, például ahogy ott álltam mellette, és ő vagy becsukta a szemét, néha ránézett a kezére, amivel a húrokat szorította le, vagy mikor rám pillantott, és együtt énekeltük a refrént. Ilyenkor – mint régen is – valami megmagyarázhatatlan kötelék alakult ki köztünk. Egymásra figyeltünk, mintha csak mi lennénk a világon, egymás hangjával a másikat támogattuk. Érzékeltük az apró rezdüléseket, és furcsa módon ez már gyermekkorunkban is működött. A szülei fellépésein velük énekeltünk, és mindenkinek tetszett, amit csináltunk. Akkor ébredtem rá, hogy szeretek énekelni, és hogy ez kissé enyhíti a depressziómat, ami tinikoromban néha úgy lerohant, mint egy száguldó vonat.

„Every rose has its thorn

Just like every night has its dawn..." - énekeltem a Poison ezer éves klasszikusát, mintha minden egyes szóval egyre könnyebb lennék. Ilyenkor elfelejtettem minden rosszat, ami velem történt, egy lépéssel a föld felett lebegtem, és ahogy Oliver hangját hallgattam, a karom végig lúdbőrözött. Mire véget ért a dal, mosolyogtam, és hosszú idő után újra boldognak éreztem magam. És a többiekre is átragadt a jókedv, a banda tagjai ezek után ragaszkodtak hozzá, hogy együtt lépjünk fel a következő estén. Még elpróbáltak néhány dalt, amit már a székről követtem nyomon. Mire végeztek, nagyon elálmosodtam, a kórházban töltött napok nagyon ki tudtak fárasztani.

- Hazavigyelek? - fordult felém Oliver, mikor már mindent elpakoltak, és a többiek készültek lelépni. Felvettem a dzsekimet és mosolyogva, álmosan néztem rá.