Üzenetek Neked [Camren] (Befejezett)

6

Ujjaimmal dobolva támaszkodtam a pulton, miközben vártam, hogy a boltos srác végre berakja a mikróba a szendvicsemet. A kis "büfé" üres volt, úgy tűnt csak én vagyok éhes az éjszaka ezen pontján.
- És hogy hogy ilyen későn, ilyen egyedül? - kérdezte félig rámsandítva a sajtreszelő mögül, ismerős volt még a suliból, de nem emlékeztem pontosan a nevére.
- Megéheztem - vágtam rá, és óvatosan a számat megnyalva hozzátettem - Szóval haladhatnál!
Felkuncogott és már nyitotta is a mikró ajtaját, mire én elismerően bólintottam. Nem szerettem volna, hogy tovább firtassa a hol létemet (utálok magamról beszélni idegeneknek, még ha ez kívülről másképp is látszik) ezért próbáltam inkább másra terelni a szót.
- És te hogy hogy itt dolgozol? - tettem fel a kérdést a mikróra várakozva, hogy ne lepjen el minket az a kínos csend, ami ilyenkor következni szokott.
- Hát - lépett közelebb és két kezével ő is a pultra támaszkodott - Nem mindenkit fedeznek fel és keres milliókat naponta - vigyorgott rám hitetlenkedve, akkor esett le, hogy tudja és biztosan fel is ismert... Én erre nem igazán tudtam mit mondani, csak óvatosan elmosolyodtam és hátrébb léptem kettőt. Jó srácnak tűnt, nem olyannak, aki hajnali kettőkor rám küldene egy tömeget, de azért mégis biztosabbnak éreztem, tartani azt a tisztes távolságot. És abban a pillanatban megszólalt a mikrózás végét jelző sípszó, amelyről már azt hittem végleg eltereli a témát rólam, de ahogy ő elfordult hogy a dobozt kinyissa szinte azonnal beszélni is kezdett.
- Ki vagy égve mi?
Kellett egy kis idő értelmezni ezt a kérdést, először nem tudtam bunkóságnak vegyem-e vagy jó fejségnek, hogy komolyan érdeklődik mi van velem, végül úgy döntöttem ködösítek egy kicsit, hozza ki belőle ő, amit akar.
- Nem igazán - válaszoltam hanyagul és figyeltem ahogy egy szalvétát csap a szendvicsem mellé, majd mosolyogva felém nyújtja.
- Ismered a Blue Monkey-t? - kérdezte miközben én a szendvicsembe haraptam.
- Nem jártam még ott - fogalmam sem volt mit akar ezzel, hallottam már korábban a helyről, de csak említették még régebben amikor suliba jártam.
- Tudod ez egy olyan bár féle - rajzolt idézőjeleket a levegőbe ujjaival - Talán el kéne nézned oda, nem szokott nagy tömeg lenni, jó arcok járnak - magyarázta miközben én a szendvicsemet majszoltam.
- Miből gondoltad, hogy rossz kedvem van? - kérdeztem még mindig az előbbi kérdésén morfondírozva mert eléggé kíváncsivá tett.
- Nem azt mondtam, hogy rossz kedved van - mosolyodott el elégedetten - De ha az van akkor mégis miért?
- Én kérdeztem előbb!
- Oké, oké - tette fel a kezeit megadóan -  Lehet, hogy csak sokáig fent voltál és megéheztél az éjszaka közepén, én is szoktam.
- Igen, azt hiszem ez történt - haraptam újra a már félig kihűlt szendvicsbe.
- Egyébként Tom vagyok - mutatkozott be, nekem pedig hirtelen beugrott a neve. Tom Shine, egy évfolyamra jártunk, egy kedves, visszahúzódó srác volt, aki a menőkkel barátkozott, talán megváltozott azóta.
- Camila - mosolyogtam rá.
- Tudom - mondta ő is mosolyogva - Tényleg menj el oda, én mondom neked hogy jó hely - fordult vissza az apró kis konyha felé és elkezdett pakolászni valamit.
- Még nem tudom - azon gondolkoztam vajon miért akarhatja ennyire, hogy elmenjek. Nem volt más programom az estére és a Laurenes dolgok amúgy is felzaklattak, viszont mégis tartottam attól a helytől egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy ha több van a telefonom mint 60 százalék még sétálok, talán a felé a Blue Monkey felé. Feloldottam a képernyőt, 65 százalék volt, aztán eszembe jutott a cetlit és a tumblr jelszó, a farzsebembe raktam szóval azt is megtapogattam, ott volt. Király, minden meg van, ami a kis éjszakai szórakozásomhoz kell.
Már épp az utolsó falatokat ettem amikor Tom visszasétált a pulthoz és újra megszólalt.
- Na hogy döntöttél? - kérdezte kíváncsian.
- Lehet hogy elnézek - ingattam a fejem, miközben az apró sajt darabokat szedtem össze a szalvétámról.
- Megadjam a számom? - nyúlt a zsebébe a telefonjáért - Tudod, hogy fel tudj hívni valakit ha kell.
- Hát... megadhatod - bólintottam rá végül, nem volt rossz ötlet tőle és kifejezetten jófejségnek is tartottam. Ha tényleg senkit nem tudnék hívni lehet, hogy végül felőle döntenék.
- 934-532 - diktálta a számokat a telefonjára bámülve, majd egy picit elvörösödve hozzátette: - Bocsi, nem tudom fejből.
Felkuncogtam és én is gyorsan bepötyögtem a számat.
- Köszi - mosolyogtam rá elégedetten - Finom volt a szendvics.
- Oh, igazán nincs mit, gyere máskor is - stílusosan zsebre vágta a telefonját és megigazította a fehér kötényt, ami a nyakába volt kötve. Én meg közben kidobtam a szalvétát és elindultam a kis helység ajtaja felé.
- Akkor szia! - lenyomtam a kilincset, ahogy kinyílt az ajtó megcsapott a kinti hűvösebb levegő, de jól is esett, mert már kezdtem bent izzadni.
- Szia! - még hallottam a hangját mielőtt becsuktam volna.
Kint aztán nem hazafelé indultam el, hanem a másik irányba, jött egy hirtelen rezgés a zsebemből, amitől egy kicsit meg is ijedtem, de mielőtt megnéztem volna, még visszanéztem a kis büfére melynek az ajtaján piros-kék neon fénnyel villogott, hogy non-stop. Talán jobb lett volna, ha nem vagyok akkor olyan kíváncsi és nem nézem meg a telefonom, talán másképp alakul az az este, talán más lenne most minden...

Na hát remélem, hogy tetszett, köszönöm, ha végig olvastátok!
Puszi/Pacsi/ölelés 😘