Üzenetek Neked [Camren] (Befejezett)

12

Hey! Tudom, eltelt egy év, valószínű pocsék bloggernek tűnök😔 sajnálom! De egyszer csak sikerül befejezni. Btw olvassátok a másik sztorimat, Entrópia címen megtaláljátok, ígérem jó lesz, és sűrűbben írok majd részeket bele. xx

2013.05.25.

Vannak dolgok amikre nem akarunk emlékezni. Megpróbáljuk kitörölni őket, eldugni az agyunk legsötétebb zugaiba. Néha ez sikerül, néha viszont minél inkább próbáljuk annál jobban nem megy. Aztán keressük az okokat, azonban a válasz mindig ugyanaz lesz: nem tudjuk miért.

Vannak dolgok amikre nem akarunk emlékezni mégis általában ezek azok a dolgok is egyben, amik örökre velünk maradnak. Azt hiszem örökre emlékezni fogok arra az érzésre, amit ma éreztem. Sajnálom Camila, de ezt nem tudom tovább elviselni. 

Lauren elkezdett egyre kevesebbet írni rólam ide és úgy tűnt már nem is rólam írt, inkább csak az érzéseiről amiket kiváltottam belőle. Ez több szempontból is rosszul érintett. Tudtam, hogy kezdett kiszeretni belőlem, de teljesen jogosan, hiszen én egy olyan kapcsolatban voltam, amit ő egyáltalán nem értett. Semmi baj Lauren, én sem. Ilyeneken gondolkoztam és akkor eszembe jutott az elmúlt éjjel. Francba miért nem tudok csak emlékezni? A halántékomat kezdtem dörzsölni és lehunytam a szemem. 

Igen, bemegyek egy helyre, füst van, rossz a levegő, furán érzem magam. Volt ott egy tök kedves társaság, billiárdoztak, meghívtak pár italra, aztán elkezdtek homályosodni a dolgok. Nem tudom mennyit ittam, de azt tudom, hogy nem bírom túl jól a piát. Biztosan olcsó volt, ha valaki le akart itatni. Ez az.

Ott ültem a parton, a homokban a térdeimet felhúzva, a villanykörte, ami jelezte, hogy végre emlékszek valamire szinte ott világított a fejem felett és akkor meghallottam a hangját. 

- Tudtam, hogy itt vagy - alig mertem odanézni, kicsit meg is ijedtem. Annyira szégyelltem magam a történtek miatt, minden miatt. 

- Itt vagyok - szomorúan néztem Laurenre. Csak néztem, ahogy sétál felém és megint azt éreztem, mint akkor. Majd kiugrott a szívem és ebből tudtam, hogy még mindig nem múlt el. Még mindig szerettem Laurent, rohadtul szerettem őt. 

Leült mellém a homokba, nem túl közel, tartott egy kis távolságot, amitől rosszul éreztem magam. Talán ő már nem szeret, annyit bántottam, hogy teljesen kiszeretett belőlem. 

- Jól vagy?

- Még mindig másnapos vagyok - eltakartam az arcomat a tenyeremmel és hallottam, ahogy felnevet. 

- Sejtettem. 

Az a néhány perces kínos csend, ami következett, egyszerűen nem tudtam mit mondjak. Teljesen másképp láttam a dolgokat, mint tegnap, ugyanakkor össze is voltam zavarodva. Végül megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy ne legyen olyan kellemetlen a szitu.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - felnéztem rá, bele abba a tökéletes zöld szempárba, megláttam a mosolyt az arcán. Szinte éreztem, ahogy elpirulok.

- Ugyan Camz, azt hiszed már nem ismerlek? Én vagyok az egyetlen, aki igazán ismer, ezt nem szabadna elfelejtened - csak bámultam rá. Tudtam, hogy igaza van, mert akármi történt azóta, mi mindig félpillantásokból is megértettük egymást, még szavak sem kellettek. Erről megint eszembe jutott egy csomó minden, a dolgok amiket írt. Ezt biztosan látta rajtam, mert lassan eltűnt a mosoly az arcáról. 

- Hé - most már komolyan nézett rám - Baj van? - jól ismertem ezt a nézést, ez az aggódó nézése, aggódik értem. Nem tudom miért, talán csak felgyülemlett bennem, de megint elsírtam magam. Nem akartam, hogy lássa, ezért lehajtottam a fejem. 

- Camz... - hallottam ahogy közelebb csúszik, azt akartam, hogy átöleljen és a nyakához bújva sírhassam ki magam, mint régen. A hátamat kezdte simogatni, aztán mondott valami olyat, amitől kicsit ideges lettem. 

- Beszélj velem, kérlek!

Én beszéljek vele? Ő volt, aki egyfolytában titkolózott, aki nem küldte el az üzeneteket. Tudnom kellett volna, tudni akartam. Talán minden más lett volna. 

- Én beszéljek? Te titkoltál előlem egy csomó üzenetet! - amikor felemeltem a fejem és tulajdonképpen ráordítottam könnyes szemekkel, közelebb volt mint hittem, olyan közel, hogy hirtelen lefagytam. De nem csak én, ő is. Azt hitte nem tudtam, hogy soha nem fogom megtudni és elbújhat előlem az érzéseivel. Többé nem, annak az időszaknak vége.