Démon Vs Arkangyal

10. rész: Angyal vagy Ördög?

-Kapd összemagad!
Megfogja a karom és felállít. Szinte azonnal csuklanék is össze, de elkap a derekamnál fogva és közelebb húz magához, hogy megtartson.

-Nyugi! - mondja ez az állat és még mindig a derekamnál fogva tart. -Most jössz velem, csak biztonságodabb helyre viszlek.
-Biztonságodabb? - kérdezek vissza sírva.
-Úgy értem, ahonnan nem szabadítanak ki és senki nem is árulhat el. Csak ketten leszünk.
Fantasztikus, hogy rohadna meg... Aztán felkap és felrepülünk. Egyszerűen nincs erőm küzdeni. Csak sírok, majd elalszok.

Mikor felébredek, épp akkor szállunk le. Egy hatalmas hegyes vidéken vagyunk. Gyönyörű zöld fű, szép, hegyes táj és vízesések. Ahelyett, hogy leszálnánk a fűre belerepül a vízesésbe. Hirtelen megijedek és a mellkasába fúrom a fejem. Ez teljesen megőrült... Raphael valószínűleg itt jön rá, hogy fent vagyok, mert eddig mozdulatlan voltam. Felnevet a reakciómon és érzem, hogy vizes vagyok. Fantasztikus...
-Felébredtél? - kérdezi. -Ideje volt.
Még mindig a kezében tartva odasétál egy hatalmas ágyhoz és ráfektet. Azonnal felszisszenek, mert rettenetesen fáj, ahogy a fenekem az ágyhoz ér és már könnyes is a szemem. Fog az arkangyal és egy könnyed mozdulattal a hasamra fordít.
-Mindjárt jövök, maradj nyugton, ne keresd a bajt! - utasít, majd elmegy. Azonnal felpattanok, de ez is fájdalommal jár. Nehezen tartanak így a lábaim. Még, hogy jófiú...

Ahogy keresem a kiútnak valót, felmérem a terepet: hatalmas barlangban vagyunk, egy nagy ágy, szekrények, könyvespolcok, barlangi tó, alagutak, amelyek még mélyebbre visznek, asztal, székek... Itt lakna? Erre nem számítottam. Mikor arra a vízesésre téved a szemem, ahol bejöttünk, azonnal elindulok felé és előtte megtorpanok. Nincs szárnyam, alattam kitudja milyen mély víz van. Nem tudok úszni. Démon vagyok, nem volt rá a mai napig szükségem.
-Mondtam, hogy maradj a helyeden. - mondja egy mély férfi hang. Megfordulok és éjkék szemeibe nézek. Nem tűnik dühösnek. Megint körbenézek. Ő is így tesz, majd megint rámemeli tekintetét. -Nincs itt senki rajtunk kívül.
-Itt élsz? - kérdezem.
-Igen, tán nem tetszik?
-Csak kérdeztem. - mondom és ismét a kijárat felé fordulok.
-Elmondod, amit tudni szeretnék? Ne akard, hogy fájdalmas módszerekkel kelljen kihúznom belőled. - mondja és érzem, ahogy mögém lép.
-Sosem mondom el. Azzal elárulnám a családom. Miért segítenék egy angyalnak? Inkább ölj meg. - jelentem ki érzelemmentesen.
-Nocsak, a démonoknál számít a család vagy ez csak egy ócska kifogás? A szüleid simán idedobtak volna nekem téged, ha azzal a bosszújukat folytathatták volna. - mondja teljesen közömbösen, érzéketlenül az arkangyal.
-Nem tették volna. - felelem, pedig tudom, hogy igenis, tették volna. Csak a bátyám és Kron volt olyan, mint én. A többi démon, mind egyforma. Legalább is akit ismerek. De akkor sem kell minket egy kalap alá venni. -Rosszul ítélsz meg minket, Angyalkám. Nem mindegyikünk egyforma, nálatok sem mindenki jó.
-Tény, de démon nem lehet jó. 6000 év alatt egyet sem láttam. - feleli komolyan.
-Mert senkinek nem adsz esélyt bizonyítani.
-Minek adnék, Lilith? Mit érnék azzal? - kérdezi, hangja egyre dühösebb. -Ha esélyt adok, akkor el tudnak árulni, márpedig az ártatlan életekbe kerül. Nekem pedig az a dolgom, hogy minél többet mentsek meg. Te ezt nem látod, azt hiszed én vagyok a rossz, de csak azért, mert a fajod ilyen, minket lát bűnösnek.
-Nincs igazad. Téged rossznak látlak, mert az vagy. De nem mindenkit látok annak.
-Persze. Cassielt nem. Ez is mutatja, hogy melyik oldalon álsz. Árulóval szövetkezel. Nincs kivétel démonoknál, Lilith. Ti még egymást sem tisztelitek. - hangja őszintén cseng, pedig nincs igaza.
-Ketten vagyunk. Nekem senki sem hinne, szóval nem kell Cassielt beállítanod árulónak, magad helyett. - közlöm vele idegesen.
-Egy arkangyal nem lehet rossz, de te...
-Ne hazudj! - vágok a mondatába kicsit hangosabbam.
-Oké. - mondja. -Majd egyszer rájössz, hogy igazam vam. Mond el, amit tudni akarok, és nem lesz bajod.
-Nem. - mondom egyszerűen. Erre ő megfog és szó szerint az ágyra hajít. Azonnal felpattanok, hogy védekezhessek, de visszalök és hasrafordít. Elkapja az egyik karom, amit az ágy támlájához kötöz, hiába vergődök. Ezt megismétli a másikkal is és a lábaimmal. Utána széttépi a felsőmet és a nadrágomat. Vergődök, feszítem kötelékeimet, de semmit nem segít. Fogalmam sincs, hogy mit akar csinálni, de én biztosan nem akarom átélni.
-Engedj el! - kiabálom. -Neked elment az eszed.
-Debogy is. Ez van, Démonkám. Ha elmondod nem kell ezt csinálnom.
-De nem érted? - kérdezem hisztérikusan. -Így se-úgy se mondom el.
-Hidd el, értek a kínzáshoz. Elfogod mondani. - jelenti ki magabiztosan. Majd matat valamit az asztalkán az ágy mellet és leül mellém.
-Engedj el, kérlek! - kérlelem. -Nem mindenki egyforma. Nem mondhatom el, mert az árulás lenne a családommal szemben.
-Lilith! Ez csak egy kifogás. Mindketten tudjuk. Egy démonnak sem számít a család. Te se vagy jobb semmivel, csak ártani tudsz. - mondja hidegen. -Persze, most félsz. De engem ez nem hat meg.
Hirtelen megérzem egyik ujját a hátamon a lapockám alatt. Mi az ördögöt csimál? Majd egy éles penge ér a hátamhoz, ott ahol az előbb az ujja volt. Elkezdi húzni és azonnal felsikítok az éles fájdalomtól. Mihelyt vonaglani kezdek, erősen lefog, hogy csinálhassa. Ezt nem élem túl, rettenetesen fáj... Sikítok, sírok, vonaglok. Borzalmas. Utána abbahagyja és egy másik helyen kezd el vágni. Újra kezdődik az egész. Nem akarom.
-Folytassam vagy elmondod?
-K-Kérlek, hagyd abba! - dadogom a sírástól.
-Elmondod? - kérdezi újra és belémszúrja azt a szart, mire ismét felsikítok.
-Ne-nem, nem fogom soha.
-Akkor folytatjuk. - jelenti be és ismét vágni kezdi a hátam. Nagyjából öt percig csinálja ezt. Legszívesebben meghalnék. Borzalmas ez az egész. Minden egyes vágás, plussz egy sikoly, plussz rengeteg vér.
-Válaszolsz? - kérdezi ismét, miután befejezte.
-Nnnne-neem. - már megszólalni alig tudok. Teljesen szétdarabolta a hátam.
-Oké. - mondja. Hallom távolodó lépteit.

Mikor kinyitom a szemem az arkangyalt látom magamelőtt a barlang falának dőlve. Engem figyel.
-Hogy érzed magad? Megjött az eszed? - sétál közelebb és leül mellém az ágyra.
-Gyűlöllek. - jelentem ki a nyilvánvalót.
-Szóval ezt vehetem nemnek. Nem baj, legalább nem unatkozom. - feleli higgadtan. -De ezt becsülöm benned. Nagyon fiatal vagy még, mégis ilyen erős. De túl makacs, nem tudod mikor kell feladni.
Ezután kezét fenekemre teszi és erősen bekemarkol, mire én feljajdulok a verés miatt. Majd megérzem egyik ujját ánuszomnál, mire ijedten kapom fel a fejem. Hirtelen belémnyomja azt az ujját, így rohadt mélyen fenekemben van, hosszú ujjával. A szemem elkerekedik, a szám elnyílik, a testem megmerevedik és felsikítok a fájdalomtól. Ennek tényleg elment az esze. Utána még mélyebbre nyomja és én még inkább sikítok. Mikor kihúzza, közelebb jön az arcomhoz és letörli könnyeimet, majd simogat és halkan, megnyugtatóan motyog, de azt nem értem, hogy mit. Viszont segít....