3.17; epilógus
- Várj, akkor most ki is ette meg az utolsó gofrit?- nevetve néztem, ahogy az ágyon ugrál, mint egy kisgyerek.
- Hát őőő...- ekkor újra felsírt ő.- Na pont az volt, aki ordít!
- Hogy foghatod rá a fiadra?- nevettem, majd a babaágyhoz sétáltam.- Apát akarja.
- Rohanok.- sietett oda mellém, hogy felvegye.- Thomas Calum Hood már megint alkottál a pelenkába!- nevetett fel.- Ejnye apuci ezt nem cseréli ki.
- Dehogynem, apuci fogja.- nevetve csókoltam meg.- Nash pelenkáját is kicserélted ez is menni fog.
- Ahhj.- sóhajtott.- Apuci Thomasa vagy, ugye?- beszélt hozzá.- Fúj, milyen büdi!- vágott egy rosszalló arcot, mire Thomas felnevetett.
- Annyira hasonlít rád.- mosolyodtam el.
- Hát Sarah és Nash pedig rád ütöttek, szóval egy szavad se lehet.- ölelt át, majd csókolt a hajamba.
Egy héttel azután, hogy vége lett ennek az egésznek tértünk haza Calummal. Akkor még mind a ketten rossz passzban voltunk, de idővel rendbe jött minden. Azóta megbeszélünk mindent, és egy évre rá becsúszott nekünk a kis Thomas is, aki Calum szeme fénye. ( de ezt inkább nem mondom Sarahék előtt, mert kitör a balhé... )
- Szeretlek.- suttogtam neki.- Örökké.
- Örökké.- mosolyodott el Calum.
Minden rendbe volt. Ez volt a lényeg.
