Alfaság Testközelből /Befejezett/

Prológus

Rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta. Az avar hangosan zörgött a talpunk alatt, de nem volt fontos, hisz már tudták, hol vagyunk. Esélyünk sem volt elbújni. Lucas a csuklómnál fogva rángatott előre az erdőben, aztán hirtelen megtorpant, mire kis híján nekirohantam, és a felettünk lévő magas fa felé intett.
-Rejtőzz el és meg se szólalj! - parancsolt rám határozottan. Azonnal megráztam a fejemet. - Nem vitatkozom! - jelentette ki, aztán egyszerűen felkapott a földről és feldobott a legalsó ágra.
-Luke! - kiáltottam le.
-Csend és mássz feljebb! - szólt rám, de mikor látta, hogy nem engedelmeskedem, könyörgőre fogta. - Kérlek, Hayley! Ígérem túlélem én is, csak bújj el, mert úgy nem tudok harcolni, ha folyton azt lesem, mikor kapnak el téged.
Ez már használt. Félve, ugyan, de feljebb kapaszkodtam a fán. Alig telt el egy perc és vadászok vették körbe az alfámat. Egy gondolatnyi időm sem maradt és máris mind lövöldözni kezdtek. Tehetetlenül néztem, ahogy egyik golyó a másik után csapódik be a férfi testébe. A szemem elhomályosult a könnyektől.
Amikor Lucas összeesett, az egyik vadász megszólalt.
-Menjetek! Találjátok meg a lányt! Én addig gondoskodom róla - intett a fejével a földön fetrengő Lucas felé, mire a többi egyetlen szó nélkül szaladt szét a szélrózsa minden irányába, hogy megtaláljanak engem. Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról és vettem egy nagy levegőt, hogy aztán leugorjak, egyenesen a vadász fejére, aki azon nyomban holtan esett össze. Lucas mellé siettem. Kivehetetlen szavakat mormogott.
-Luke! - ráztam meg a vállát, mire kábán kinyitotta a szemét.
-Hayley! Mit művelsz itt? Azt hiszem világosan megmondtam, hogy ne gyere elő!...- kiáltott rám, de a mondat vége elhalt, mert egy nagy adag vér ömlött ki a száján. Elborzadva figyeltem a jelenetet.
-Ha már nem bírom tovább, ígérd meg, hogy megölsz és elmenekülsz, hogy új életet kezdhess valahol alfaként...- kezdte, de a mondat vége ismét befejezetlen maradt.
Lucas fulladozni kezdett.
-Ne! - sírtam el magamat. - Te nem halhatsz meg!
-Itt az idő. Tedd meg! - ragadta meg a csuklómat és a kezemet a nyakához húzta. Azonnal elrántottam.
-Nem. Nem foglak megölni! Kitalálok valamit...megoldom. Nem fogsz meghalni! - erősködtem.
Az előttem fekvő srác fájdalmasan felnevetett.
-Mindenképpen meghalok, de ha nem te teszed meg, akkor elveszik az erőm. Ha megölsz, te leszel az alfa. Tedd meg!
Ellenkezni akartam, de mindegy hányszor gondoltam végig a helyzetet, a vége mindig az volt, hogy Lucas meghal. Nincs menekvés.
-Oké - motyogtam és kicsordult egy könycseppem. - Megteszem.
Ekkor Lucas fuldokolni kezdett, majd a száján keresztűl vér folyt ki.
Gyorsan felemeltem a karomat, mire a karmaimon megcsillant a Hold fénye. Lesújtottam és pont a nyakánál metszettem el a bőrt.
Lucas fulladozni kezdett, aztán a teste megfeszült, majd elernyedt és nem mozdult többé. Felzokogtam.
Nem volt időm gyászolni, mert meghallottam a vadászok közeledő hangját. Felugrottam és rohanni kezdtem a város felé. Nem érdekelt, hogy zajt csapok. Csak otthon akartam már lenni. Amint elhagytam az erdőt, befordultam az első utcába és lassítani kezdtem. A vadászok sosem szerették a feltűnést. Biztos nem követnek ide.
A könnyek elhomályosították a látásomat, mire megbotlottam és a földre zuhantam, arccal előre, ahogy azt kell.
A zokogás megállíthatatlanul tört fel belőlem. Az egész falkám halott. Alfa vagyok. De mit ér ez az egész, ha mindeni, akit szerettem, meghalt. Vettem egy nagy levegőt és feltápászkodtam a földről. A könnyek a szememet csípték, de visszafogtam őket.
Lassan indultam el. Ahogy a tekintetem körbejárt a városon, a sírás újra felülkerekedett rajtam. Amióta az eszemet tudom, itt lakok. Bármerre néztem, a falkám jutott eszembe. Nem maradhatok itt.
Berontottam a házunkba és egyenesen a nappaliba siettem. A lábamról folyt a sár és a nyomomban minden koszos lett.
Apa fel sem nézett a papírjaiból, úgy kérdezte.
-Merre van Lucas?
-Meghalt.
A szüleim azonnal felkapták a fejüket.
Anya tekintete végigjárt rajtam és minden sebemen elidőzött egy kicsit.
Nagy levegőt vettem, hogy leküzdjem a könnyeket és megvillogtattam az inmár vörös szememet.
Apa lélegzete elakadt.
-Megölted?
-Igen. - bólintottam fájdalmasan, mire az apám szeme kikerekedett. Magyarázni kezdtem - Vadászok támadtak ránk. Luke megsérült. Súlyosan. Nem tudtam megmenteni. Arra kért, hogy öljem meg. - meséltem tő mondatokban. Anya felugrott a kanapéról és szorosan magához ölelt.
-Semmi baj, kicsim. Nem tudtál volna segíteni rajta. Meghalt volna, bármit is teszel. - suttogta a fülembe.
-El akarom hagyni a várost - nyögtem ki, mire apa azonnal megrázta a fejét.
-Kizárt!
-Képtelen vagyok itt maradni és te is tudod, hogy eljönnek értem.
-Igaza van. Mennünk kell. - engedett el anya és a férje felé fordult. - Most nincs vita. Pakoljatok össze! Csak a legfontosabbakat. Éjjel elhagyjuk a várost.