Alfaság Testközelből /Befejezett/

5.fejezet-Kívülálló

Mára Ian teljesen felgyógyult és bár mások észre sem vették, nekem feltűnt, hogy egyre többször tűnik el a fiú vécében. Gondolom nem lehet könnyű megszokni, hogy ha dühös, az egész teste megváltozik. Márpedig egy gimnáziumban, ahol nap, mint nap  a piszkálódások keresztüzébe kerülsz, elég nehéz.
Viszont az, hogy Ian még nem tépte le senki fejét, elég sokat számít.
-Kicsi Drew! - kiáltotta a vörös, dagi srác és papírgalacsint hajított Ian felé.
Ez a srác tényleg meg akar halni.
Ian az első néhány galacsint figyelmen kívül hagyta, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy egyik sem érintette őt. Egészen addig, míg az egyiket a dagi egyenesen az arca felé nem hajította. Ian csak egy pillantást vetett a galacsin felé, aztán nemes egyszerűséggel elhajolt előle. Az osztályteremre teljes csend ereszkedett. Mindenki a szőke srácot nézte, aki mintha mi sem történt volna, tovább irogatott a füzetébe. Azon az órán már nem repült egyetlen papírgalacsin sem.
Amint megszólalt a csengő, Ian felugrott a helyéről és kirontott a folyosóra. Utánaeredtem, de már nem sikerült elcsípnem. Mire kiértem a folyosóra, már hűlt helye volt. Viszont észrevettem Eviet.
-Hello! - mosolygott rám és integetve sietett felém.
-Szia, Evie! - mosolyodtam el. - Jól nézel ki! Mi lett a sebeddel? - intettem a fedetlen karja felé.
-Nem tudom. Meggyógyult! - vigyorgott eszetlenül és örömében ugrandozni kezdett.
-Ilyen hamar? - tetettem csodálkozást - Mitől?
-Azt nem tudom - vonta meg a vállát, de látszott, hogy jelenleg nem igazán izgatja.
-Ez nagyon jó. Örülök neki!
-Nem fogod elhinni, amit mondok! - ugrándozott tovább. - Az iskoláig futottam otthonról.
-Dehát...általában kocsival hoznak, nem? - vágtam értetlen fejet, pedig pontosan tudtam, hogy mi történhetett.
-De. Viszont apa ma nem ért rá, ezért busszal kellett volna jönnöm, azt meg lekéstem, szóval gyalog indultam el. - magyarázta. - Elméletileg le kellett volna késnem az első órát, de itt vagyok.
-Ez hogy lehet? - erőltettem meglepettséget az arcomra.
-Nem tudom. De még csak el sem fáradtam - vigyorgott.
Megszólalt a csengő, mire elköszöntünk egymástól és a tantermek felé indultunk.

Evie
Átléptem az osztályterem küszöbét és helyet foglaltam az utolsó sorban.
Belépett a tanár és magyarázni kezdett, de abban a pillanatban, hogy az első szó elhagyta a száját, teljesen kizártam őt. A tekintetem körbejárattam az osztályon és megakadt az egyik srácon. Szőkésbarna haja kócosan meredezett az ég felé és nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudjam, barna szemei vannak. Nick. Egy általános iskolába jártunk, legjobb barátok voltunk és már éppen kezdett kialakulni valami több, mikor Nick elköltözött. Egyetlen szó nélkül lelépett és még a kapcsolatot sem tartottuk. Nem üzent, nem hívott és nem keresett.
Nick a levegőbe szagolt, mintha valami bűzt érezne, aztán hátrapillantott, egyenesen rám. Az arca teljesen ledöbbent. Kikerekedett szemekkel figyelt engem. Most eshetett le neki, hogy itt vagyok. Annyira ledöbbent, hogy legalább tíz percig bámult a szemembe. Zavartan fordultam el, a hajamat az arcomba húztam, hogy takarjam vele magamat, teljesen hasztalanul.
Óra után azt vártam, hogy Nick elhagyja a termet, de hozzám sétált helyette. A szívem a torkomban dobogok.
-Beszélhetnénk? - suttogta, úgy, hogy csak én halljam.
Csak bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni.
Nick megvárta, amíg az összes diák elhagyja a termet, utána felém fordult.
-Mit keresel itt, omega? - mordult rám, mire kikerekedett a szemem. Nick nagyot szippantott a levegőből - Nem is. Béta vagy. - vigyorodott el. - Vagyis jött veled egy alfa is. Ki az?
-Mi van? - vontam össze a szemöldökömet.
Ez begolyózott!
-Evie, mondd el ki az alfa! - ragadta meg a karomat, mire felszisszentem. - Nem akarlak bántani, de nincs más választásom. Áruld el ki az!
-Te meg mi a fenéről beszélsz? - néztem rá értetlenül és kezdtem egyre inkább beparázni. - Engedj el! Ez nem vicces!
-Nem viccelek. Ki az?
-Nem tudom miről beszélsz! - fakadtam ki, de a hangom a végére elcsuklott.
Nick összeráncolta a szemöldökét.
-Nem tudod? - kérdezte felvont szemöldökkel.
Megráztam a fejemet.
-Mikor haraptak meg? - meredt a szemembe.
-Honnan tudod, hogy megharaptak?
-Mikor? Haraptak? Meg? - kérdezte elhúzva a szavakat.
-Tegnap előtt. - suttogtam alig hallhatóan.
Nick bólintott, aztán lépett egyet hátra és elengedett.
-Akkor még éppenhogy csak elkezdődött...Tényleg nem tudsz semmit - túrt a hajába. - Ki harapott meg? - emelte rám a tekintetét.
-Nem ki. Mi. Egy kutya volt az. - magyaráztam határozottan.
Nick felnevetett.
-Nem kutya. Vérfarkas - pillantott rám mosolyogva.
-Tessék? Tündérmesében érzed magad? Vérfarkasok nem léteznek! Holnap már azzal jössz, hogy troll vagyok, vagy mi? - fakadtam ki.
-Nem, Evie. Ez a valóság! - jelentette ki, mire a szeme sárgán ragyogott fel.
Hátraugrottam.
Mi a franc?