Alfaság Testközelből /Befejezett/

1.fejezet-Új város

Az ablakon kopogtak az esőcseppek. Odakint teljesen beborult az ég és az utcák is üresen tátongtak. Már két órája úton voltunk, de mintha egy örökkévalóság lett volna.
Apa elől motyogott valamit arról, hogy az a Lucas mennyi bajt hoz ránk. Nagy kedvem lett volna hozzávágni valamit.
Apa mindig lókötőnek vagy bajkeverőnek nevezte Lukeot. Azt viszont nem sejtette, hogy az alfám egész életében több bajt hárított el, mint amennyit az apám valaha fog. És csak egyetlen egyszer hibázott. De ezt a hibát mostantól folyamatosan hallgathatom majd apámtól. Ő mindig is ilyen volt. Másokat hibáztatott és sosem vállalt felelősséget semmiért.
Ezzel ellentétben anyám bármilyen helyzetben képes volt ésszerűen gondolkodni. Mindig ő volt a család esze.
Az autó lefékezett egy benzinkútnál és apa kiszállt, hogy tankoljon.
-Sétálok egy kicsit - ugrottam ki a kocsiból és mielőtt anya megszólalhatott volna, már be is csuktam az ajtót. Nagyot nyújtóztam, aztán elindultam, hogy megkerüljem a benzinkútat. Éreztem, hogy a testem megváltozott. Vérfarkasként sosem volt gondom az érzékszerveimmel. Mindig tökéletesen működtek. De ez a mostani valahogy egészen más volt. Mindent érzékeltem magam körül. A hangokat, a formákat, a szagokat. Egyeltalán nem zavart, hogy éjszaka van. Olyan tisztán láttam, mintha fényes nappal lenne.
Ez a különbség aközött, hogy alfa vagy, vagy csak egy béta. És az erőm nőni fog, ha végre lesz falkám is.
Lassan visszaértem a kocsihoz és apa is fizetett már a benzinért.
Újjabb órák vártak ránk a szűk kocsiban.
Végül már hajnali négy is elmúlt, mire megérkeztünk Kaliforniába. Az állam szélén, egy kisebb városban telpedtünk le. Anyáék egy kétemeletes házat vettek meg, ami nincs messze sem a gimitől, sem a munkahelyeiktől.
Az utca sötét volt, leszámítva a házak előtti lámpaoszlopokat. Úgy tűnik, hogy senki nem járkál kint ilyen későn. Arra számítottam, hogy néhány bulizó tinit vagy legalább egy szerencsétlen részeget látunk, de a város teljesen üres volt.
Nagyot nyújtóztam. A hosszú út nem igazán volt kényelmesnek nevezhető. A szemem megakadt a miénk melletti ház ablakán, ahol egy asszony kukucskált ki, az arcát nekinyomva a hűvös üveglapnak. Nem nagyon fogta vissza magát a leselkedéstől. És ahogy körbefordultam, feltűnt, hogy inkább az olyan ház kevés, ahonnan nem leselkednek.
-Fura ez a város - motyogtam az orrom alatt, aztán, hogy megszabaduljak a figyelő tekintetektől, felkaptam két táskát a csomagtartóból és bevonultam a házba.
Amint beléptem az előszobába, a parketta megcsikordult a súlyom alatt. Azt már legalább tudjuk, hogy senki nem léphet be a házba, anélkül, hogy észrevennénk.
Ledobtam a táskákat a bejárati ajtó mellé és gyorsan körbesétáltam a ház alsó szintjét. Egy konyha, nappali, fürdő és egy hálószoba. A butorainkat már tegnap este elhozták otthonról, így azok már a szobákban pihentek. Anélkül, hogy lerugtam volna a cipőmet, mentem fel az emeletre. Ahogy a lépcső felért az emeletre, jobbra egyből egy fal zárta el az utamat, balra viszont egy rövid folyosó húzódott, két faajtóval díszítve. Az egyik egy hálószoba volt, amelyben külön volt egy fürdőszoba, a másik pedig egy szimpla szoba, amit majd valószínűleg nem fogunk használni. A plafonon egy négyzet alakú bemélyedés mutatta, hol lehet feljutni a padlásra.
-Csúcs! - mordultam fel és lesiettem, hogy segítsek kipakolni, mert időközben anyáék behordták a csomagokat. Megragadtam volna a táskáimat, hogy felmenjek az emeletre, de apa elkapta a karomat.
-Előbb beszéljük meg a holnapot.
-Úgy érted a mát?
Bólintott.
-Reggel korán kelsz. Iskolába kell menned.
-El sem tudtam aludni - nevettem fel.
-Akkor az lesz a legjobb, ha már nem is teszed. Kezdj el kipakolni. Muszáj beolvadnunk. - magyarázta apa, mintha én nem tudnám, hogyan működik ez az egész.
-Ennyi? Mehetek? - ugrottam fel és a kezembe vettem két táskát.
-Nyolckor kezdődik a suli. Majd adok egy térképet, mert én nem tudlak elvinni. Fél nyolcra benn kell lennem. De megtalálod egyedül is a gimit. Nem lesz nehéz... - magyarázott tovább apa, de addigra én már rég eltűntem a szobámban a táskákkal.
Két és fél óra alatt minden a helyére került. Mit ne mondjak, kevés cuccom van. Kikotortam a szekrényem aljából egy iskolatáskát és beledobáltam néhány dolgot, ami az első iskolás napomhoz kellhet. A hirtelen költözés miatt még nem kaptam meg a tankönyveimet.
Mire hét óra lett, én már teljesen elkészültem. Egy fekete farmersortot, ujjatlan fehér pólót és egy kapucnis pulcsit vettem fel, aminek még néhány éve levágtam az ujjait, így leginkább egy mellényre hasonlított. Mogyoróbarna hajam csupán a vállamig ért, ezért nem is foglalkoztam vele különösebben. Csak kifésültem és hagytam lógni. Fél nyolckor pedig elindultam. Apa nem hagyott térképet, ahogy azt megígérte, ezért kénytelen voltam magamtól tájékozódni. Nem volt nehéz. A várost reggelre ellepték a gimnazisták. Mindenfelől sereglettek, még az utcánkból is. És mivel az egész városban egyetlen gimnázium van, ezért csak követnem kellett őket, ami lássuk be elég idegesítő, ha három visítozó lány mögött kell mennem, akik másról sem tudnak dumálni, csak a ruhákról és a fiúkról. A végére már azt hittem, hogy menten ledöföm magamat valamivel, csak ezt ne kelljen többször hallanom. Nagyjából háromnegyed nyolcra meg is szabadultam tőlük. Hosszú negyed óra volt...
A gimnázium kívülről semmi extrát nem foglalt magába. Olyan volt, mint minden más városban. Egy hatalmas épület - mindegy milyen színű - amelyet a gyerekek riogatására hoztak létre. Megigazítottam a táskát a vállamon és egyenesen a tanárihoz siettem, ahol hamar eligazítottak. Megkaptam az órarendemet és a szekrényem kódját.
Arra számítottam, hogy az épületben mindenki megbámul, ahogy az új diákokat szokás egy kisvárosi iskolájában. De ez nem történt meg. Mindenkit teljesen hidegen hagyott a létezésem. Mondjuk az is lehet, hogy nem annyira tűntem ki a többiek közül, mint amennyire éreztem. Mondjuk, ha rózsaszín lett volna a hajam, akkor lehet, hogy észrevesznek.
Ugyanez nem volt elmondható az osztályteremről, ahol pezsgett az élet, mindenki ordibált, leckét írt vagy zenét hallgatott, egészen addig, míg én be nem léptem. Akkor teljesen elnémult a csapat és mindenki egy emberként fordult felém.
Nagyot sóhajtottam.
Innentől már csak rosszabb lesz.