Alfaság Testközelből /Befejezett/

4.fejezet-A második támadás

Miután megharaptam Iant, kénytelen voltam rájönni, hogy ebben az iskolában természetellenesen sok a kirekesztett diák, ugyanis már a szünetben összefutottam egy, nálam majdnem fél fejjel alacsonyabb lánnyal, akinek szőke, göndör haja és világoskék szeme volt, mely körül a bőr most feldagadt és vörös színben pompázott. A lány egyértelműen a mosdóba igyekezett. Én pedig az útjában voltam. Bocsánatot motyogtam, aztán arrébb léptem, hogy folytathassa útját. Az iskola bejárati ajtaja kitárult és Ian lépett be. Az oldalán hatalmas szakadás, amely láttatni hagyta a szétmarcangolt, véres bőrt. Hoppá, kicsit durvább voltam a kelleténél. Nem fontos! Holnapra begyógyul, vagy Ian meghal. Ez nálunk teljesen megszokott volt. Ha egy alfa megharap egy embert, akkor annál másnapra megjelennek a harapás által kapott képességek és az ember egyre gyorsabb és erősebb lesz. Viszont, ha az elme túl gyenge, akkor lehetsz te bármennyire izmos, vagy erős, bele fogsz halni.
Viszont, ha az jut eszembe, hogy Ian mennyire jól viselte a szivatásokat, csak arra tudok gondolni, hogy sikerülni fog neki. Nem lehet másként. A nagy kérdés az, hogy a síró lánykának vajon elég erős e az elméje, hogy túléljen egy harapást.
Bárhogy is, ha túlélik, mind a ketten elképesztően erősek lesznek. És veszélyesek. Ian a rengetek düh miatt, ami felgyülemlett benne, a lány pedig a fájdalom miatt. De két ember nem lesz elég. Hárman kevesek leszünk ellenük. Kellene még a legjobb esetben is minimum egy ember. Bár egy kicsit előreszaladtam. Hiszen még meg sem haraptam a lányt. Talán éppen itt van az ideje.
Vártam a megfelelő alkalmat, de ő valahogy nagyon nem akaródzott egyedül lenni. Mindig kereste a társaságot, még ha ők ki is taszították. Mintha nem akarná elfogadni, hogy egyetlen esélye van a menőségre, ha végre elvonul és hagyja, hogy megharapjam.
Egészen az iskola végéig húzódott ez az egész, amikor is a lány végre egyedül indult el haza. Tisztes távolságból követtem, míg be nem fordult egy kihalt utcába. Akkor aztán eljátszottam vele is azt a kis játékot, amit Iannel és meglett a hatása. A lány teljesen beparázott. Gyorsított a léptein, majd futni kezdett, de engem nem tudott lehagyni. Befaroltam elé és olyan gyorsan haraptam a karjába, hogy csak egy elmosódott árnyat láthatott.
A lány felsikított, én pedig elhagytam az utcát és haza indultam.
A délután hátralévő részében semmi említésre méltó nem történt. Csak eldőltem a kertben és az eget bámultam, míg be nem sötétedett.

Reggel hatalmas megkönnyebbülés járt át, mikor megláttam, hogy Ian toppan be órára. A testét megint elborította az izzadtság. Futott. Ezek szerint nem fog meghalni. Reménykedjünk, hogy a lány is ugyanekkora sikerrel járt. Ian levágódott a székére és egyből felém kapta a fejét. Az arcán meglepettség tükröződött, mikor mosolyogva felé intettem, de végül megenyhült és ő is felém intett.
Szünetben megpillantottam a lányt is, aki látszólag nagyon szenvedett. A karját vastag kötés fedte és az arca folyton eltorzult a fájdalomtól. Egy csapat lány ment el mellette és az egyik röhögve egy cetlit ragasztott a hátára, de ő nem foglalkozott vele. Teljesen lefoglalta a fájdalom.
Nagy levegőt vettem és a lány után indultam. Lekaptam a káromkodásokat tartalmazó cetlit és a lány mellé léptem.
-Minden rendben? Ha a cetli miatt van, akkor ne aggódj! Levettem - mutattam felé büszkén az összegyűrt papírt.
-Nem a sértésekkel van bajom - motyogta, aztán az arca elsápadt és a mosdó felé rohant.
Ha ez így folytatódik, a lány egy idő után bele fog halni.
Utánaindultam a mosdóba. Amint kinyitottam az ajtót, kis híján átzuhantam a táskáján. A lány a mosdókagyló fölé hajolva törölgette a sebét egy vizes zsebkendővel.
-Huh! Nem néz ki valami jól! - szólaltam meg, mire ő riadtan kapta felém a fejét.
Valójában jobban nézett ki, mint amire számítottam. Nem folyt belőle fekete vér és nem is kezdett el sötétedni a seb. Pont olyan volt, mint amilyennek egy friss harapásnak lennie kell. Talán azért nem gyógyult még be, mert nem telt el elég idő. Iant reggel haraptam meg, míg a lányt délután. Több idő kell neki.
-Csukd be az ajtót! - mordult rám, mire én tettem amit kért. Szó sem volt arról, hogy megijedtem tőle. Csak tudom, milyen kínos lehet neki ez a helyzet. - Tegnap megtámadott valami. Nem láttam tisztán, de szerintem egy veszett kutya volt. Aggódom, hogy esetleg elfertőződik. - magyarázta meg, én pedig megnyugodtam, hogy nem látott semmit.
-Szerintem nem fog - szólaltam meg, mire értetlenül nézett rám. - Azt mondtad, hogy tegnap harapott meg, ugye? - kérdeztem, mire a lány bizonytalanul bólintott - Akkor mostanra már be kellett volna pirosodni a szélének. Nem fog elfertőződni - jelentettem ki határozottan.
Mintha az arcán megkönnyebbülés suhant volna át, aztán újra kifejezéstelen lett.
-Evie vagyok- nyújtotta felém a sérülés mentes karját.
-Hayley - mosolyodtam el és gyorsan megráztam a kezét.
-Szóval te tudod, mit kell evvel kezdeni? - fordult felém és a karja felé intett.
Bólintottam.
-Az apám régen orvosként dolgozott a városunk kórházában, de most csak ápolói munkát kapott itt. - magyaráztam meg és közelebb lépve Eviehez, lassan elkezdtem tisztogatni a sebét.
Irónikusnak találtam, hogy pont azt próbálom helyrehozni, amit én magam tettem. Persze egy pillanatra sem bántam meg, tudva, hogy Evie túl fogja élni és még erős is lesz. Annyira biztos, hogy visszavágjon a szivatásokért.
Mikor végeztem, Evie felém nyújtotta a gyolcsot, amit én hamar a karja köré tekertem.
-Kész is! - mosolyogtam rá.
-Kösz - biccentett határozatlanul, aztán a csengőt hallva felkapta a táskáját és órára indult.
Felsóhajtottam.
Ez könnyen ment!