Alfaság Testközelből /Befejezett/

3.fejezet-Az első támadás

Ian
Elég volt egy pillantást vetnem az ebédlőre, hogy tudjam, nem akarok bemenni. Előbb nyúznám meg magamat, mint hogy belépjek egy ilyen nyílvános helyre, a szívatások kereszttüzébe. Amint elértem az iskolai ebédlő bejáratát, azzal a lendülettel, amivel jöttem, meg is fordultam és az udvar felé vettem az irányt. Arra senki nem jár ilyenkor.
Az iskola területének a felét erdő borítja, amit mindenki elkerül. Aki kimerészkedik ilyenkor az udvarra, az általában megtorpan a napos részeken.
Nekem viszont árnyékra volt szükségem. Messze az emberektől.
Addig gyalogoltam, míg el nem értem az iskolaudvar szélét. Ott letelepedtem és a szememet lehunyva élveztem a hűs szellőt.
"Kicsi Drew? Érdekes becenév." Egyértelműen gúnyolódik velem. De akkor is jól esett, hogy valaki úgy szólt hozzám, hogy nem akart senki előtt leégetni, azért, hogy ő maga feljebb jusson az iskola népszerűségi rangsorán.
De meddig tarthat ez? Nem sokáig. Nem kell neki sok idő és rájön, hogy könnyen az én sorsomra juthat.
"Nem tudnak vagy nem akarnak?" Hogy értette? Vajon tudja? Kizárt! Az iskolából senki nem tudja. Adam pedig ezer százalék, hogy nem pletykált.
A hajamba túrtam. Olyan furcsa az a lány. Nem csak a suliban új, hanem a városban is. Lassan kinyitottam a szememet, mire egy árny suhant el mellettem. Túl gyors volt, hogy szemügyre vegyem, de abban biztos vagyok, hogy nem ember. Egy ember nem fut ilyen gyorsan. Lassan feljebb emelkedtem a földről.
A következő pillanatban megint elsiklott előttem az árny, ezúttal jóval közelebb. Felém tart. Ezúttal viszont jobban szemügyre tudtam venni. Nem ember. Annál alacsonyabb. Talán egy farkas. Nem. Kizárt! Kaliforniában nincsenek farkasok. Akkor kutya. Egy nagyon nagyra nőtt kutya.
Kezdtem pánikolni. Mit akar tőlem? A legjobb lenne, nem kideríteni.
Megindultam az iskola épülete felé és egyre inkább gyorsítottam. Az adrenalin tombolt az ereimben. Már szinte futottam, mikor hirtelen nekem rontott az a kutya oldalról és a kiszámíthatatlan támadástól fájdalom nyilallt az oldalamba, mire felkiáltottam. A kezemet az oldalamra szorítva sprintelni kezdtem kifelé az erdőből. Az ujjaimmal valami sűrű, meleg folyadékot éreztem, ami teljesen összeragacsozta a pólómat. Vér. Vérzek. Ez a dög megharapott! Szóval nem csak játszadozik velem. Bántani akar.
Gyorsítottam a tempómon és lopva a vállam felett hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, nem követ. Meglepve tapasztaltam, hogy semmi nincs a nyomomban. Megtorpantam és bár nehezemre esett, visszafordultam és végigmértem a fákat. Egyiket a másik után, míg meg nem pillantottam két vörös pöttyöt. Egy ragyogó szempár.
Teljesen lefagyva bámultam a szörnyeteg szemébe. Az egyik pillanatról a másikra tűnt el a vörös szempár. Megrémültem, hogy esetleg most ront rám, de szerencsére visszahúzódott és nem támadt újra. Nyugalom járta át a testemet, de ennek az egésznek még közel nem volt vége. Az oldalamat átjárta a fájdalom, ami emlékeztetett a bőrömet elcsúfító sebre.
A pólómat teljesen szétszaggatta a vadállat. Így nem mehetek végig az iskola folyosóján. Most mindenki ebédel, vagyis a termek üresek. Most nincs ott senki.
Besurrantam az épületbe, végig a folyosón.
A táskámban hamar megtaláltam a váltás, szürke pólómat. Gyorsan átvettem és az anyagot felhajtva vizsgáltam a sebemet.
A nap többi részét nagyon nehezen tudtam elviselni. A sebem egyre inkább égett és az utolsó órában már a szemem képtelen volt fókuszálni. Szédültem.
Amint hazaértem, az első dolgom az volt, hogy eldőljek az ágyon, mire azonal elnyomott az álom.
Mikor reggel felébredtem és kikászálódtam az ágyból, arra vártam, hogy az oldalamon ellenkezni fog a szétroncsolódott bőr, ehelyett viszont könnyedén tudtam mozogni. Meglepve kaptam le magamról a pólót, mire a szemem teljesen kikerekedett és ledöbbenve simítottam végig a sima, hibátlan bőrömön. Sehol egy vágás, vagy sérülés.
A seb eltűnt. Begyógyult.