Egy székben ülve ébredtem. Körülöttem minden oly csendesnek tűnt, kivéve, hogy gépek folyamatos zúgását lehetett hallani. A szoba hófehér volt és kicsi. Jobban körültekintettem, és egy ágyat láttam a terem közepén, rajta egy csövekkel teli lánnyal.
Egy kórházban voltam. De mégis miért? Mit kerestem én ott? Felálltam, majd lassú léptekkel elindultam az ágy felé. Ránéztem a lányra s megtorpantam. Hirtelen úgy ütött fejbe a felismerés, mint még soha.
Tisztán láttam hófehér az egyik szeménél lila foltos arcát. Én voltam. Az a lány ott eszméletlenül hasonlított rám. Sokkoltan néztem a lélegeztető gépre fektetett testet, miközben próbáltam magammal elhitetni, hogy ez lehetetlen.
Mély gondolatmenetemből végül pár fehér ruhás alak keltett fel, akik akkor értek a szobába.
-Jó napot!-szóltam, de nem érkezett válasz, még csak rám sem néztek.
-Stabil az állapota?-kérdezte az egyik.
-Meglehetősen érdekes. A műszer azt mutatja stabil, de ugyanakkor van, hogy a lány küszköd.-mondta a másik orvos s felelete kissé megrémített.
-Mi a neve?
-Julie Roberts.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, úgyéreztem a világ forogni kezd velem, és itt helyben összeesek.
Julie? Julie Roberts? Hiszen ő én vagyok.
-Hé! Elnézést, én vagyok Julie Roberts!- kiáltottam, de a várt válasz ismét elmaradt.
-Maguk nem hallanak? Itt vagyok! Hé!-éreztem, hogy arcomon rohamosan kezdenek folyni a könnycseppek, s egyre csak homályosul a kép.
Az orvosok megindultak az ajtó felé, majd elhagyták a szobát.
-Itt vagyok..-nyögtem ki, de mindhiába, nem hallották. Lerogytam az ágy szélére és csak bőgtem.
Mi történik velem?
YOU ARE READING
Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •
Teen Fiction,, Még mindig kómában, de mégis ébren... Miért nem hallanak s tudják, hogy én hallom őket? '' Egy autóbalesetet szenvedett lány, aki hosszú kómába esik, de valamely csoda folytán közben felébred, és kívülről látja magát. Julienak meg kell küzdenie...
