Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

Epilógus

Talpig feketében állok a tükör előtt. Végigsimítok ruhám csipkés szabásán utoljára, aztán elindulok. Hogy hova megyek? Temetésre. Pár hete ezen a napon még nem ezt terveztem. Akkor még úgy volt, hogy ma repülök vissza Kaliforniából.
Érdekes mennyire felfordult minden.

Lefutok a mázolt falépcsőnkön, halk koppanásokat hagyva magam után. Mozgólodást hallani a nappaliból, mindenki csak rám várt. Az ajtó mellett van egy kis asztal, rajta egy váza. Benne pedig a legszebb vörös rózsa, amit valaha láttam. Egy különleges személyé lesz. Felkapom a virágot és indulhatunk.

Sokan jöttek el. Mind-mind feketében. Egy pillanatra megbánom a ruhát, elég hűvös van és a szél is fújdogál. De aztán nem érdekel, mert tudom, hogy Macey szerette a ruhákat.

Kezdődik. A koporsók elég szépek. Philip-é sötétbarna, Macey-é fehér. A pap a szokásos szövegét konstantálja. Helen úgy látszik végig fogja bőgni az egészet. Nem hibáztatom. Fura, hogy én még nem sírtam el magamat. Talán majd a beszéd közben, de nem, azt nem akarom. Annak szépnek kell lennie. Majd a végén sírok.

A pap úgy látszik egy időre befejezte. Most Helenen a sor, de ahogy ránézek tudom, hogy nekem kell mennem. Szegényt elkezdenék már az állvány felé tolni, de közbe lépek. Ha ő fellép oda akkor bizonyára egy szót sem bír majd kimondani. Helen hálásan bólint. Felállok s lehajtott fejjel gyűrögetem a kis papíromat. Aztán körbetekintek. Páran engem néznek, páran a koporsót, és vannak akik a földet pásztázzák. Na most, van valaki, aki folyamatosan engem néz. A támaszom. Az én örökkém. Daniel.
Megköszörülöm a torkomat, ezzel jelezve, hogy elkezdem, és ezzel megnézve, hogy működik-e a mikrofon. Nincs baj vele.

- Öm.. üdv! - kezdek bele, hangom kissé remeg, de nagy levegőt veszek és újra nekifutok - Bizonyára mind tudják miért gyűltünk ma itt össze. Azért, hogy megemlékezzünk két nagyon különleges személyre. - hatásszünet, aztán folytatás -
Két hete még nem hittem volna, hogy itt fogok állni. Azt sem, hogy valaha kórházban töltöm majd az estéimet. Azért, mert azelőtt boldog életem volt, és annak már vége. Az ember élete egy szempillantás alatt a pokol peremén hajladozhat, és azt hiszem ez történt. Az enyém pedig át is esett, és gyökerestül megváltozott. Tudom maguk úgy gondolják, hogy én jártam szerencsésen, és egy részem egyetért, a másik viszont azt mondja, hogy ez nem igaz, mert elvesztettem valakit, aki mindennél fontosabb volt számomra. A legjobb barátnőmet. Azt a személyt, aki mindig itt volt. Ő egy csodálatos lány volt. Imádtam, hogy sosem lankadt le a kedve, egyfolytában mosolygott és nevetgélt. Ha pedig mégis szomorú volt, arra ott voltam, hogy segítsek. És most? Most már késő.
Fogalmam sincs, hogy szenvedett-e, de azt tudom, hogy már nem eshet baja. Jó helyen van. Macey nem ezt a sorsot érdemelte, hanem valami sokkal jobbat és önfeledtebbet, de azt hiszem, hogy életében sokszor érezte, hogy nincs nyugta, hogy állandó menésben van. Drága barátnőm, most már szabad vagy.
Hiánya olyan dolog, ami sosem pótolható majd. Minden egyes nap gondolni fogok az együtt töltött percekre. Nem feledlek el.

Ez a baleset sokakat megrázott, de emlékeim szerint senki hibája sem volt, legfőképp Philipé nem. Ha az ember ijedt, akkor nem gondolkozik épp ésszel. Ezt tudom mondani, meg azt, hogy Philip volt azon emberek egyike, akire felnéztem. A kemény munkája mellett, volt ideje feleségére és egyetlen lányára, akiket szeretett.
Helen. Mi mind kifejezzük őszinte részvétünket, azért ami történt. Tudom, hogy úgy gondolod, hogy egyedül maradtál, de én nem. Szerintem ők örökre veled lesznek. Akár láthatatlanul, de nem is az a lényeg, hogy átlásd, hanem, hogy érezd. A szívedben. - ezalatt a pár mondat alatt végig Helent néztem, aki abbahagyta a sírást. Csak figyelt arra, amit mondok és úgy érzem megnyugtattam. Képes volt felmenni.

- Köszönöm. - szóltam, majd Helennel helyet cserélve lemásztam az emelvényről.

A továbbiakban még páran mondták el gondolataikat, s érzéseiket az elhunytakról, majd a pap utolsó beszéde után, végső búcsút véve eresztették le a földbe a koporsókat. Ezek után sokan indultak el az úgynevezett halotti torra, de nekem ahhoz nem volt kedvem. Daniel a kocsikhoz ment volna, én viszont szóltam neki, hogy egy pillanat múlva találkozunk.

A vörös rózsa most a kezemben volt. Lassan közeledtem Macey sírjához.
Ráhelyezem a virágot, majd lehajtott fejjel imádkozom.
Aztán végignézek a síron. Nem tűnik olyannak, mintha épp ma helyeztek volna bele valakit.

- Mennem kell. - suttogom. - Ezt a pár sort kihagytam a beszédből, mert csak rád vonatkozik, ugyanis tudom, hogy szeretted, ha én olvastam fel neked a verseket.

,,Egy perc és meghal minden bennünk.
Meghal a mesebeli herceg,
Meghal az Öröm. S mi sóhajtunk:
„Rossz Isten, adnál legalább
Csak tízszer ennyi percet."

Sajnálom.. - felállok s vissza sem nézve elmegyek.

3 héttel később..

Ma lesz az első randim Daniellel. Izgatott vagyok, vacsorázni visz. Egy piros bársony ruha mellett döntök, mert azt mondta legyek elegáns. Fél hétkor már készen ücsörgök a nappaliban, bármikor megérkezhet.
Csing. Itt van!

- Sziasztok! - köszönnék a szüleimtől, de apu megállít.
- Biztonságosan vezet? - kérdezi alig hallhatóan, mintha szégyenkezne amiatt, hogy felvetette.
- Igen apa. Kérlek, ne aggódj. Tudom, hogy nehéz elengedned, de én bízom benne.
- Akkor menj csak. Jó szórakozást! - mondja nehezen, mire puszit nyomok az arcára s már ott sem vagyok.
Sugárzó mosollyal az arcomon szállok be a kocsiba, ahol ott van Ő. Minden, ami számít.

- Szia. - mondom és odahajolok, hogy egy apró puszit nyomhassak az éles arcvonalára.
Ő sokkoltan néz rám és nem értem miért.
- Valami baj van?
- Nem! Dehogy, csak gyönyörű vagy! És az enyém. - mondja és mindketten mosolygunk.
- Indulhatunk?-kérdezi, mire bólintok.

A hely ahova megérkezünk káprázatos. Kifinomult és egyben modern is. Az asztalunk egy nyugisabb helyen van, így tökéletes lesz az este.
A pincérek ügyesek, hamar felveszik a rendelésünket.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide.- mondom Danielnek a szemébe nézve.
- Megérdemelted. Érted bármit.
- Daniel.. én nemtudom mit csinálnék nélküled. Te vagy a támaszom. Mindenem. Hálás vagyok azért, amiért még mindig itt vagy nekem. Én tényleg nagyon kösz..
- Jul.. szeretlek. Melletted leszek. Örökre. Ez alapvető volt számomra, ne köszönd meg.
- Én is szeretlek. Nagyon. - könny szökik a szemembe.

Ő pedig csak odahajol hozzám, a gyertyafénye a szemében tükrözödik, de még az sem takarja el a vágyat, amit benne látok. Lassan csinálja, ezzel várakoztatva engem. Na mi lesz már!
Mézédes ajkai puhán találkoznak végül az enyémekkel s elveszek a pillanatban.

Ez a jelen. A múlt már feledésbe merül.

És előttünk áll, a jövő.

Vége.

2017. 04. 23.