Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

14.

Gépek zúgása. Ez üti meg fülemet legelőször. Majdnem, mint mikor a székben ébredtem. Oh, add, hogy most ne ott legyek. Puhát érzek, mégse merem kinyitni szemeimet. Valaki kotorászik mellettem.
- Hé, kislány hallasz engem? - csendül fel egy kedves női hang. Ez most komolyan észrevett? Most már látnak engem?
Kinyitom szemeim. Egy 30 év körüli hölgy áll velem szemben.
- Uramisten, felébredtél! Azonnal hozom a főorvost, kérlek maradj így! - örvend nekem és már rohan is.
Ezek szerint megtörtént. Újra önmagam vagyok. Mindenre emlékszem. Ilyen létezik? Meglepően érdekes.
A nő visszajött, vele egy orvos, akit akkor láttam, mikor először jártam e szobában, és nem tudtam még semmiről sem.
- Üdvözlöm. Dr. Schmidt vagyok. Nagyon örülök, hogy felébredt. Hogy érzi magát? - kérdezi a pasas mosolyogva. Hu, most választ vár? Rettentő rég beszéltem emberrel szemtől szembe.
- Fáj a fejem, és egy kicsit szomjas vagyok, de jól vagyok köszönöm. - mondom őszintén.
- Oh, máris hozok egy kis vizet és fájdalomcsillapítót! - sürög-forog a nővérke.
- Rendben, de ha esetleg nagyobb fájdalmai lennének, azonnal szóljon. Sok és kimerítő műtéteken esett át. Normális, ha pár napig fáj majd a feje, esetleg valahol az altájékon. Ma lesz egy kisebb kivizsgálás, de előtte vannak, akik már nagyon rég látni szeretnék magát.
- Remek, köszönöm. - mondja, majd elmegy, közben érkezik a nővér, beadni nekem a fájdalomcsillapítókat.
- Sandra vagyok, szóljon ha bármit óhajt. - közli, majd elsiet, hogy helyére szüleim érkezhessenek.
Rettentő rég beszéltem velük, és akármennyire is idegesítőek néha, most jöttem rá igazán, mennyire borzalmas nélkülük, és milyen nagy a hiányérzetem, ha nincsenek velem. Most újra viszont láthatom őket.
Megtorpannak az ajtóban. Talán nem hisznek a szemüknek, de HALLO! Igen, igaz a hír, itt vagyok.
- Oh, Julie! - eszmél fel először anyám, és óvatosan ugyan, de ahogy tud megölel.
- Szia Anya. - hangom rekedt.
- Úgy hiányoztál nekünk kicsim. Rettenetesen megijesztettél minket. - csacsog anyám, ahogy mindig is szokott.
- Na mi az, ide sem jössz? - intézem szavaim apámnak, aki még mindig sokkoltan áll az ajtóban.
Elmosolyodik, majd boldogan von magához egy apa-lánya ölelésre.
- Hajj, te nem tudod mit éltünk át veled öcskös. - borzolja össze a hajamat, mire morcosan nézek rá.
- Most már vége van apa, de sajnálom.
- Nem a te hibád drágám. - kezd el sírni anyám.
- Na jó. Kivele. Mi történt a többiekkel? -  kérdezem, mert tudom, hogy ezt nekik épp oly nehéz elmondani, mint nekem újra hallani.
- Jul ezt nem hiszem, hogy most kéne..
- Miért nem?! Mikor máskor? Tudom, hogy nehéz lesz. Essünk túl rajta! - ordítom zokogva.
- Rendben, gyere ide -tárja szét karját anyám, amit elfogadok - , Helen jól van testileg, azonban senkivel sem beszél, mert már tudja, hogy a többiek, nem.. - benne akad a szó, de tudom mi jön utána. Vállába bőgök. A tüdőm rettenetesen szúr.
Az utóbbi időben annyit sírtam már, annyi minden történt. Már túl sok súly volt rajtam. Most úgy éreztem kiadhatom magamból. Sikerült is.
Nem tudom meddig voltunk úgy, de egy idő után elengedtük egymást, és hamarosan jött az orvos, hogy elvigyen a vizsgálatra.
Vinnem kellett magammal az infúziós állványt, végig a folyosón. Sok tekintetet kaptam. Köztük érdeklődőt, sajnálkozót vagy közömböset. Mind közül talán csak az egyik érintett meg.
Danielé.
Szeme alatt apró karikák díszelegtek, arca megnyúlt, és a tudat, hogy miattam néz ki ilyen megviselten, elkeserített. Azonban mikor tekintetünk egybeforrt, ő megejtett egy apró félmosolyt, és talán csak én láttam, de mindennél többet jelentett számomra.
Elhaladtunk mellette, viszont tudtam, hogy látom ma még, hisz vár ránk egy beszélgetés.

Egy kis fehér szobába érkeztünk, ahol egy hölgy várt minket mosolyogva.
- Szerbusz Julie! Dr. Werner vagyok. Én foglak ma megvizsgálni. Kérlek ülj le arra az ágyra.
Tettem amit mondott. Megvilágította a szememet, megnézte a torkomat, légzésemet, és egy csomó dolgot kérdezett. Borzasztóan elfáradtam mire újra a kórterembe értünk.
A szüleim ott voltak, és miután tájékoztattam őket, hogy minden rendben, azt kértem, hogy hagyjanak egy kicsit pihenni.

Most volt az, hogy komolyan elgondolkodtam az utóbbi napokban. Minden hirtelen zúdult rám. Az esély, hogy Kaliforniába menjünk. Aztán a baleset. Az, hogy emiatt kómába estem és sokan aggódtak miattam. Köztük a szüleim és egy nem várt személy, Daniel. Furcsa volt, hogy tudtam magamról, hogy láttam a történteket. Aztán mégis volt olyan pillanat, mikor azt kívántam bár ,,tényleg" kómában lennék. Philip és Macey. Majd egy beszélgetés, és egy váratlan majdnem szerelmi vallomás, mely sok kérdést hagyott maga után. Meg az az álom, ami oly valótlannak tűnt és mégis valóságos. Most pedig itt vagyok. Véget ért a küzdelem? Nem. Jöhet a gyász és még vár egy társalgás.

Kopogás riaszt vissza a valóságba.
- Gyere. - kiáltok ki.
Majd megjelenik az emlegetett szamár.
Picit göndör haja, mint mindig most is szexisen kócosan áll. Szemeivel lágyan fürkészi az arcomat, miközben egy megnyugtató mosolyt lövell felém.
Szívem hevesen ver, és attól félek ő is hallja.
- Zavarok? - kérdezi. Megszólalni sem tudok, így hát csak megrázom a fejemet.
Az ágyam széléhez ér, majd rám néz engedélyt kérve, hogy leülhessen, mire bólintok.
Csak most veszem észre, hogy kezeit végig háta mögött tartotta. Mit rejteget?
- Ömm, ezt neked hoztam. - nyújt felém egy doboz nutellát.
Hangos nevetésben török ki.
- Most mi az? - kérdi zavartan.
- Tudod a filmekben ez az a rész, ahol a lány kap egy hatalmas csokor rózsát. - kuncogok még mindig.
- Ömm.. úgy gondoltam az olyan sablonos lenne, de akkor elviszem ezt.. - dadogott össze-vissza.
- Nem, ne! Imádom. Különleges. - mosolyodom el mire ő is.
- Akkor tessék. - adja oda egy kanállal együtt.
- Köszönöm. - mondom majd rögtön falatozni is kezdek.
Érzem magamon a tekintetét. Aztán megsajnálom, hisz neki is jár ebből a finomságból. Kiveszek belőle egy kanállal majd a szája felé nyújtom. Először kérdőn néz rám, de bólintok ezért lassan bekapja. Kicsit zavarban vagyok, mert megint arra gondolok mikor a nyelve az enyémmel találkozott és nem egy kanál nutellával. Fenébe. Mik ezek a gondolatok?

- Szóval, te? Hogyhogy itt? - kérdezem, mintha nem tudnám.
- Beszélnünk kell. - mondja, mire hatalmasat nyelek.