Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

03.

~Visszaemlékezés~

Talán sosem voltam még olyan izgatott, mint azon a hétvégén. Ugyanis egyenesen oda igyekeztem, ahova már régóta vágytam, Kaliforniába. Miután megtudtam, hogy van lehetőségem elutazni oda, én voltam a világ legboldogabb embere, hisz nem minden angliai lakosnak adatik meg ez. A személyek pedig, akik eljuttatnak, nem mások, mint a legjobb barátnőm és a szülei. Az utóbbiakról kiderült, hogy üzleti ügyek miatt oda kell utazniuk, és mivel tudták, hogy Maceyvel már a gimi kezdete óta erről álmodozunk, megengedték, hogy velük tartsunk.

-Rendben anyu most már elengedhetsz.-próbáltam el tolni magamtól anyámat a búcsúzkodásnál.
-Oké oké. Ugye megvan a pénzed?-kérdezte aggodalmasan.
-Igen, megvan az egész.
-Jó. És a telefonod? Az igazolványod?-bombázott kérdéseivel.
-Minden rendben lesz anya.-nyugtattam meg. Igen akkor még nem tudtam, hogy a dolgok rosszul alakulnak majd.

Ekkor egy kocsi fordult be a sarkon, és tudtam, hogy értem jöttek. Leparkolt a házunk elé, majd egy vidám szőke lány lépett ki a járműből, és felém igyekezett.
-Jul! Kaliforniába megyünk!-ugrott a nyakamba a barátnőm.
-Mac! Tudom még mindig hihetetlen!
-Khm.. Lányok nem akarom megzavarni ezt a nagy örömködést, de-nézett az órájára- indulnunk kéne.-mondta mosolyogva Macey apukája.
-Rendben. Hát akkor..-néztem anyura.
-Vigyázzatok magatokra. Egy hét múlva találkozunk.-mondta miközben megölelt.
-Szeretlek. Szia.-búcsúztam el végleg, majd a házunk ajtaja felé kaptam a fejem, ahonnan éppen apu sietett kifelé.
Rohantam kitárt karjaiba és szorosan öleltem őt.
- Azt hittem utálsz búcsúzkodni.-mondtam mosolyogva.
-Utálok, de muszáj. Vigyázz magadra Hercegnő.-mondta halkan és egy puszit nyomott a fejem búbjára.
-Vigyázok, ígérem.-feleltem és elengedve őt a kocsi felé vettem az irányt, ahol már vártak rám.

Beszálltunk a járműbe, és még egy utolsót intettem, az egymást karöltve álló szüleimnek, majd elindultunk életünk egyik legjobb hetére. Vagyis azt hittem a legjobbra..

Az út a repülőtérre egy óra volt, de cseppet sem unalmas. Maceyvel nagyon jól elbeszélgettünk, ahogyan a szülei is. Emlékszem csak arra lettem figyelmes, hogy az apja káromkodik valamiért.
-Mi történt?-kérdeztem.
- Előttünk munkavégzés van, és egy hatalmas árok miatt, közlekedési lámpával irányítják a forgalmat, ami szörnyű dugót kezdeményez.-mondta idegesen.

A következő pillanatok pedig túl gyorsan történtek. Épp elértük az árkot, amikor a mögöttünk lévő teherautó mögül, egy kocsi előzni próbált, de amikor megtudta, hogy mi a helyzet és, hogy épp a szembeforgalom lámpája zöld, megijedt és visszajött a mi sorunkba. Csakhogy ott voltunk mi és a hatalmas lendülettel, mellyel becsapódott a sorba, és nekünk jött, besodort minket a tátongó lyukba.

Ijesztő volt látni, ahogy egy autó közeledik feléd s hangos kiáltások közepette, felfordul minden. Az utolsó emlékem, ahogyan elkaptam Macey rémült tekintét, majd fokozatosan kezdett homályosulni a kép, míg végül teljes sötétségbe borult az egész.

Akkor éreztem először azt, hogy mindendennek vége..