Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

15.

Némán bólintok aztán várom, hogy elkezdje. Ijesztő csend telepedik a szobára, hallom azt ahogy épp levegőt vesz, és bizonyára ő is érzi ezt a kínos pillanatot. Azonban lehajtott fejjel bámulja a kézfejét, úgy érzem nem mer rám nézni, de én akarom ezt. Nézzen rám! Mondja ugyanazt mint akkor. Hiába vagyok most itt, ugyanolyan lesz. Talán jobb is, mert most reagálok. Ő még mindig nem mond semmit. Szerintem átgondolja, aztán majd megszólal, ezért várok. Várok rá, mint ahogy mindig is tettem. Vártam egy jelre. Tőle.

- Én.. - kezdi el végre, de szemei még mindig nem keresik az enyémeket. - Nem tudom, hogy kezdjek bele. - hallgat el ismét. Egy kicsit bánt, hogy ennyire nehéz elmondania nekem valamit, de mélyen legbelül átérzem, hisz az én pulzusom is az egekben van, ha beszélünk.
- Rendben, én várok. Kezdd el amikor úgy gondolod menni fog. - mondom nyugodtan. Ő végre felemeli fejét, tekintetét rám szegezi és mosolyog.
Most mi történt hirtelen?
- Vársz? - kérdezi komolyabb hangon.
- I-igen. Mindig azt csináltam.. - dadogok és hopp kicsúszott a számon valami, aminek nem kellett volna.
- Mi? - kérdezi értetlenül, de én nem válaszolok s most én nem merek ránézni. Szégyenkezem.
Aztán megfogja az államat s kényszerít, hogy ránézzek. Az arcom lángol, de nem nézek el.
- Mondd el. - suttogja.
- Hogyhogy nem érted? Akkor miért vagy itt?! - kelek ki kicsit magamból.
- Én.. - kezdi, de közbevágok.
- Te mi? Te voltál az akire vártam! Mindig is! Nap mint nap csak vártam. Bármire! De semmi jelet nem kaptam. Te elvoltál. Én pedig minden egyes nap egyre jobban feladtam. Aztán úgy voltam vele, hogy vége. Most pedig itt vagy... - ordítom, de a végére fojtott hangon beszélek, mert elnyelnek a könnyeim.
Daniel riadtan néz. Nem tudja hová tenni. Én elnézek róla és próbálom letörölni könnyeimet.

Odanyúl és végigsimít az arcomon. A könnyek megduplázódnak. Egymást nézzük most. Én könnyes szemmel, ő sajnálkozva.

- Ez az én hibám. - mondja hirtelen. - Miattam sírsz. Miattam vagy szomorú, és talán voltál is sokszor. Miattam vártál. Azért, mert gyáva voltam. Azért, mert azt hittem te soha nem lennél úgy velem. Azért, mert igazából én is vártam. Azt gondoltam talán te nem látod át, de ezek szerint én is vak voltam. Mindig ott volt ez köztünk Jul. Mindig. Mi pedig oly sokáig szenvedtünk. Akkor este én nem..
- Tudom, - vágok közbe - most már tudom, hogy nem használtál ki.
- Sose tenném Jul. Sajnálom, hogy azt hitted.
- Én is sajnálom, hogy ilyet feltételeztem, de annyi mindent nem értettem akkor.
- Tudom.

Megfogja a kezemet, egymásba illeszkednek. Elkezdi simogatni őket.

- Én annyira féltem. - tör ki belőle -
Azt hittem bajod esett. Aztán az a szörnyű sípolás.. pont amikor itt voltam és.. - hadovál, de simogatással elcsitítom.
- Shh.. itt vagyok.
- Velem maradsz? Maradj velem.. kérlek. Maradj velem Jul! - kérlel kétségbeesetten.
- Itt vagyok. Nyugodj meg, kérlek.
- Mondd, hogy velem maradsz! Mondd! Mondd azt! - kiabál. Megijedek.
Csak mondd máár! - sír. Nem hiszek a szememnek. Az egyik pillanatban még teljesen jól volt, most meg mintha pánikrohama lenne.
- Daniel! Nézz rám!
- Maradj, maradj, maradj.. - suttogja maga elé.
- Daniel! Daniel, az isten szerelmére nézz már ide!
Kezem közé fogom arcát. Kényszerítem, hogy rám nézzen. Annyira ijedt. Annyira sebezhető most. Sose láttam ilyennek. Talán eddig nem ismertem. Talán beteg.
- Veled maradok. Istenem! Hiszen itt vagyok! Maradok! Veled maradok... - suttogom az utolsó szavakat szinte már ajkaira. Oly közel van hozzám, amit ő is érzékel. Letekint a számra, majd rám. Igézőek a szemei. Óvatosan mozdul és félresöpör egy rakoncátlan tincset a fülem mögé. Aztán lassan, nagyon lassan hajol és ajkaink találkoznak. Hosszú idő óta újra. Ez viszont most más. Ez olyan lágy, lassú és akaratteljes. Birtokló. Igen. Ez a megfelelő szó. Nem akarom, hogy véget érjen. Csodálatos.

De egyszer vége lesz, és levegő után kapkodva válunk el egymástól.
Homlokunkat a másikénak döntjük.

- Szóval velem maradsz? - kérdezi ismét, most nyugodtan.
- Igen, de miért teszed fel ennyiszer?
- Azért Jul,.. mert a fenébe is, de szeretlek! Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek.. - mondja és egy pillanatra minden megáll. Csak ő van és én.
- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. - suttogom. Ő elmosolyodik és ismét megcsókol.
Nehezen szakadok el tőle, de muszáj.
Most csak nézem őt. Arca minden egyes szegletén végig megyek.

- Nem tudod mennyire megkönnyebbültem. - szól hirtelen.
- Miért?
- Jul én egyszer már elmagyaráztam neked, csak akkor kómában voltál. Aztán már ott tartottam, hogy bevallom, de elvittek újra, és megint azt hittem, hogy már késő.
- Nem az. Itt vagyok.
- Igen, de meddig? Minden egyes pillanatban arra gondolok, hogy bármikor megszakadhat ez köztünk. Ezért volt fontos nekem, hogy kimond.
- Daniel nem hagylak el. Ha csak te nem fogsz engem.
- Dehogy. - nevet - Sose tenném. Még csak most kaptalak meg.
- Öm, akkor mi most együ.. tt va.. - makogok, mint egy szerencsétlen.
- Igen. - nevet ki - Julie Roberts a barátnőm! - mondja egy kissé hangosabban.
- Shh. - mondom neki, de egyfolytában csak azt kántálja - Maradj csendbe. Daniel!
- Hallgattas el! Julie Roberts a barátnő.. - több se kellett, a számat hevesen az övére nyomtam. Meglepődött ettől a hirtelen mozdulattól, de visszacsókolt.
- Mm.. - mordult fel, mikor elhúzódtam - Mostantól mindig kiabálnom kell, hogy ez legyen a vége?
- Nem. - nevettem.
- Akkor?
- Többé nem csináljuk. Nekem ez nem megy..
- Mi? Ezt hogy érted? Most mi.. - értetlenkedett szegény.
- Nyugi már! Csak vicc volt. - röhögtem rajta.
- Ah, te lány! Az őrületbe kergetsz. - fúrta fejét az ölembe, és most végre igazán boldog voltam. Pedig ez a pár nap, nem volt maga a paradicsom.

A haját piszkálgattam mosolyogva. Tényleg boldog voltam. De vajon meddig lehetek az?