Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

10.

Azután, ami a szekrényben történt, semmi sem változott. Ugyanúgy viszonyultunk egymáshoz, mint előtte tettük. Pedig minden egyes nap vártam... Vártam arra, hogy talán hozzám szól, hogy rám köszön vagy csak int,hogy talán lesz egy ártatlan szemezésünk, de nem volt semmi ilyesmi.. Megbántott, de mit vártam? Csak kiélvezte a helyzetet. Bárkit kapott volna akkor este, egészen biztosan vele is ugyanezt teszi, de valamiért különlegesnek akartam érezni magam. Ki ne szerette volna? Szóval a mi történetünknek azt hittem itt a vége s csak egy kalandos szekrényben töltött estre futotta, de most itt ül.. és komolyan azt érzem aggódik értem. Bár csak beengednék. Akkor talán elmondaná a miértek miértjét.

Nem tudtam mit tehetnék. Szószerint tehetetlen voltam. Leültem Daniel mellé és vártam a saját ítéletemre.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Mikor földet szegező tekintetem felkaptam,teljesen más emberek ültek a váróteremben, így arra következtettem elég sok. Három ember azonban ugyan ott ült. Anyám apám vállán pihentetve fejét aludt. Apu pedig valami újságot lapozgatott. Daniel mellettem volt, de ő csak a semmibe bámult. Sokszor akartam már tudni mire gondol olykor, de azok eltörpültek a mostani vágyokozásom mellett. Bármit megadtam volna, csakhogy tudjam mi jár a fejében, jelenleg.
Egy orvos jelent meg a teremben és apunak intett. Erre természetesen anyu és Daniel is felkapta magát.

- Mr. és Mrs. Roberts a lányuk műtéte véget ért és túlélte.. -kezdte az orvos.
- Oh, hála az égnek!-szólalt fel anyu.
- Nos igen.. Azonban ez volt a jó hír.
- Mi a rossz?-kérdezte apu.
- A lányuk műtéte nehéz volt, kimerítette. Elég gyenge és a kómából sem ébredt fel. Ez az egész csökkentette az esélyeit. Kérem nyugodjanak meg. Mindent megteszünk amit lehet, de a sorsa csakis ő általa dől el.
- Szóval ennyi? Várjunk?-mondta apu kissé dühösen.
- Higgye el Mr. Roberts itt mindenki azon van, hogy a lányuk felépüljön, de jelen esetben a legtöbb amit tehetünk a várakozás. Sajnálom, pihenjék ki magukat. Az intenzíven fekszik az 56-os kórteremben. A látogatást csak holnap ejthetik meg.
- Rendben, viszlát!-mondta apu még mindig morcosan, mellette anyám teljesen megsemmisült.
Túl sok ez egy napra..

- Mr. és Mrs. Roberts ha pihenni szeretnének én szívesen maradok. Azonnal értesítem önöket, ha változás lenne. - szólt hirtelen Daniel.
- Ne ne ne. Itt a helyünk. John... én - anyu hangja kétségbeesetten csengett.
- Köszönjük fiam. Semmiképpen sem megyünk haza drágám, de jobb lesz ha itt lepihenünk a váróban.
- Ahogyan gondolják Mr. Roberts , én itt leszek szintúgy. - mondta Daniel, én pedig totál kész voltam tőle.
Hogy lehet valaki ennyire figyelmes? A szüleim biztosan kedvelnék ha a barátom lenne. Hmm.. milyen szép álom.

Sétálni akartam. Csak egy egyszerű nyugis sétának indult. A büfé folyosón bandukoltam, amikor elcsíptem egy érdekes párbeszédet két nővér között.
- Mit gondolsz a mai nap behozott autóbalesetet szenvedettekről?
- Oh, hát senkinek sem kívánom. Rettentő lehet.
- Amikor idejöttem tudtam, hogy nehéz lesz itt dolgozni az ilyenek miatt, de a hozzátartozóknak még ennél is nehezebb. Már ketten is meghaltak, a másik kettő pedig elég gyenge, és nem látom az igazi reményt...- sóhajtotta az egyik.

Nekem elég volt ennyi.
Istenem teljesen megfeledkeztem róluk...

Macey vagy Helen...?