Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

13.

A már jól ismert szoba felé tolnak engem a folyosón. Zúg a fejem, a fülem sípol és émelygek. Most szörnyen vagyok és rettegek. Lehajtott fejjel, és könnyáztatta arccal próbálom tartani a tempót az orvosokkal. Aztán sikolyt hallok. Az anyámét.
Felemelem fejem, és látom, ahogy a földre hullott gyönge teste, mellette a kávé kétségbeesetten folyik szét a padlón, útját keresve. Apa csak áll. Nézi, ahogy elrohannak velem a műtőbe. Talán utoljára lát. Ki tudja már?

Melléjük érek, bár nem látnak. Végig nézek rajtuk. Halkan sírdogálok, majd csak ennyit mondok:
- Sajnálom. - és akkor ott rohanni kezdek, de nem tudom még hova.

Keresem a kiutat ebből, mert már nem bírom. Fájdalmat okozok. Fájdalom ér.
Össze-vissza futok, ide-oda, és nem tudom mit tehetnék. Olyan vagyok, mint az a kávé, ami elveszett a földön. Anyám kezében még biztos helyen volt, és egyben, majd egy óvatlan mozdulat és darabokra hullott az egész. Aztán már ő sem találta helyét.

Tudom, hogy mit akarok, de hogy valósítsam meg? Maradnom kell ez biztos. Már így is túl sok könny hullott el. De hogy tudnék maradni? Hogy küzdjek meg az élettel? Hogy győzhetném le a fekete halált? Hisz a végén a kávét is feltörlik. Utána már sose lesz a régi. Csak valami, ami egykor élt, aztán felszívódott.

Még mindig rohanok, de érzem, hogy tüdőm már nem bírja sokáig. Megállok, kezeim a térdeimen, és zihálok.
Feltekintek, mert kiabálást hallok. A műtő van velem szemben, s az ablakon keresztül bámulom a történteket. Mindenki sürög-forog, ott egy csipesz, amott egy olló. Majd megint egy szörnyű vinnyogás, már tényleg megszokom. Azonban ez mégis más, mert a műszeren a vonalak, már nem mozognak.

- Elveszítjük! - kiáltja egy orvos,és gyorsan kap valami után. Egy lélegeztetőgép.
- Gyerünk emberek 3-ra!
- 1, 2, 3! - és az egész testem megemelkedik, majd visszasüpped.
Semmi jele az életemnek.
- Újra! 1,2,3!
Hiába való.
- Elveszítjük! Kapcsold nagyobb fokozatra! Új lökést emberek! 1,2,3!
Összeesek. Körülöttem minden forog, nagyon vicces. A lámpák össze-vissza cikáznak a plafonon. Olyan, mintha bedrogoztak voltak, persze nem mintha tudnám milyen az. Csak gondolom. Fehér a fényük, azt hiszem kiég a retinám. Lassan csukom be szemeim, és akaratlanul is arra gondolok, mikor a szekrényben voltunk, s a másik teljes sötétség volt eleinte, majd fény derült mindenre. Persze, most is ezen jár az eszem. Szerethetek én valakit ennyire? Úgy látszik igen. De vajon ezek után is látom még a fényt?
Pár perc és már nem tudok magamról, semmit sem.

Rózsákat érzek. Mi történik? Óvakodva nyitom ki szemeimet. Az utóbbi időben már sokadjára. Kint vagyok a szabadban. Egy gyönyörű helyen. Köröttem vörös rózsák pompáznak, s egy patakot hallok. Felállok, meg akarom keresni. Végignézek magamon, és csak most látom, hogy egy hófehér ruhát viselek. Ez is gyönyörű, és még sosem éreztem magam ilyen tisztának. Senki sincs itt. Ez a mennyország? Már vége lenne? Semmit sem értek. Inkább megkeresem a patakot. Olyan szép és rendezett itt minden. Na hát, és ott a patak! Fűzfák rengetege bújtatja el. Benne tavi rózsák és apró állatok élnek. Ez olyan csodálatos.

- Már vártunk. - szól hirtelen valaki és ijedtemben majd elesek.
- Nem kell félned! A nevem Olivia.
- Ki maga? Hol vagyok? Mit akarnak velem? - bukik ki minden kérdés mi akkor épp nem világos.
- Nyugodj meg! Mindent elmondok.
- De hol van? Miért nem látom magát?
- Kérlek tegezz csak, és sosem fogsz látni, de Julie erre nincs idő, sietned kell!
- Miért? Hova? Hiszen már meghaltam. Már nincs mit tenni.
- Ez nem igaz. Még nem. Ez most átmenet. Most fogsz dönteni.
- Ne szórakozz már! Ilyen a valóságban nincs! Tiszta őrült vagyok, hogy egyáltalán szóba állok veled. Nem tudom ki vagy! Nem is látlak.
- Hát, ha így folytatod Danielt se fogod többé.
- Hallgatlak.
- Julie, ezt álmodod. Ez itt a kómád. Ez az a hely, ahol napokig voltál, csak te az eseményeket figyelted, ahelyett, hogy cselekedtél volna. Túl sokáig hallogattad, most már döntened kell. Én tudom milyen életed volt. Mindig is remek, sosem ért baj, a szüleid megóvtak. Most viszont beütött a káosz. Felforgatott mindent, de én a helyedben ezt rendbe tenném.
- Én, én... nem tudom. NEM TUDOM MIT TEHETNÉK! Tehetetlen vagyok. - sírtam el magamat.
- Nem-nem dehogy, figyelj csak, itt csak el kell döntened képes vagy-e élni még? Ha készen állsz, akkor látod azt a sziklát ott?
- Igen, valami szakadék van mögötte.
- Ott egy tenger. Ha élni akarsz, az első lépés, hogy leugrasz. Leugrasz, és itt hagyod ezt az álmot. Tudod lehetne a tipikus csípd meg magad, és vége, de ez erősebb, ez a kómád.
- Olivia, ez olyan valószerűtlen.
Én annyira elfáradtam. Mi értelme?
- Egyszerű. Várnak rád.

Igaza volt.

Az utóbbi napokban a szüleim megjárták a pokol mind a kilenc bugyrát, és még akkor is mellettem voltak, mikor vészesen fogytak az esélyeim. Mindig itt voltak. Mindig.

Daniel. Az ember, akinek hangja bármikor feléleszt. Akiért bármit megtennék. Most még inkább. Mert hiába hittem, hogy kihasznált, akkor is szerettem, és most, hogy teóriám hamis, nem is volt kérdés mi lesz. Szeretem basszus! Nem tudnék ellene tenni, de őszintén? Nem is akarok!

Macey. A lány, aki mindig felvidított. Aki tudta mi a helyes, és bármiben támogatott. Most már nincs. Hálám azonban örök, és semmi másra nem vágyom, csakis arra, hogy ő kapja a legszebb búcsúztatást. Ezt szeretném. Ezt fogom tenni.

- Meghoztam a döntést.
- Remek Julie. Bárhogyan is legyen, én úgy gondolom előtted az élet és csodás hölgy lesz belőled.
- Akkor már ketten vagyunk. Köszönök mindent! Viszlát!

Rohanok és rohanok. Visszamegyek! A szikla peremén mégis megállok. Félek.
Vihar támad. Nincs sok időm.

- Kérlek, csak ne hagyj itt, mert.. - Daniel szavai jutnak az eszembe, azonnal elrugaszkodom.

Zuhanok. Mennyei érzés. Valamikor becsapódom majd, de nem izgat. Dalolok. Olyan vagyok, mint egy madár. Ringat a szél.
Aztán hipp-hopp, erőteljes becsapódás, és elnyelnek a tenger vészjósló habjai, de ekkor kedvenc idézetem jut eszembe:

,, A tenger veszélyes, s viharai rettenetesek, de ez sohasem volt elegemdő ok arra, hogy a parton maradjunk. "

Így veszek el.