Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

12.

Nehezen nyílnak szemeim, mintha megannyi mázsás súly volna rajtuk. Először próbálkozom, és közben azon gondolkozom merre vagyok. Nem érzem a megszokott puha ágyamat s lepedőm rózsás illatát. Kemény és hideg dolgon ülök, és már tudom hol vagyok. Most már nem akarom kinyitni a szememet. Minden ugyanaz. Én kómában, Philip és Macey sehol. Nem érzem a késztetést, hogy éljek most. Most csak aludni akarok.

Aztán hirtelen hangok ütik meg fejemet. Köztük egy jól ismert,és igazán kedvenc. Lágy, de férfias, mint megannyi mámor. Daniel.

- Elnézést, Mr. és Mrs. Roberts. Elég régóta bent voltak, és csak tudni akartam minden rendben van-e. - szól ő, és megint oly udvarias.
- Jól vagyunk fiam, ideje, hogy te is meglátogathasd Juliet. Gyere drágám, igyunk egy kávét. Hosszú lesz az éjszaka. - hallom meg apát is.
- Köszönöm uram. - mondja Daniel, majd szüleim lépteit hallom, és aztán elhalkul.

Most késztetést érzek arra, hogy kinyissam szemem, mert látni szeretném őt. Az egyetlent, akit bármikor. Sikerül és elém tárul a kép, ahogy ő ott ül az ágy szélén. Én is odakucorodom a másik oldalra.

Ő egyelőre csak halkan néz. Nem szól.
Elmosolyodik. Mégis min mosolyog?

- Tudod.. még így lila karikákkal a szemed alatt, és hegekkel az arcodon is gyönyörű vagy. - szól még mindig mosolyogva, majd halkan elneveti magát. Szívem ritmusa szapora és pillangóim feléledtek. Az a bizonyos pír megjelent az arcomon, de most örülök először a helyzetnek, hogy nem láthatja.
- Ki tette ezt veled? - kérdezi hirtelen és hangja komolyra vált, már nem mosolyog.
- Baleset volt.. - suttogom.
- Ki tette.. - kérdezte még mindig, leginkább már magától, majd újra csend borult a szobára.

Itt volt a pillanat, mikor jobban megfigyelhettem őt.
Arca erős vonalait, kreol bőrét és a gödröt, ami most elbújt, de mikor mosolyog mindig megjelenik. Mogyoróbarna szemei csillogtak, miközben megtört testemet pásztázták. Aztán beleharapott az ajkába, és rögtön az az éjszaka jutott eszembe. Most is azt akartam átélni. Azt akartam, hogy az én ajkamat harapdálja, ne a sajátját.

- Már akkor volt valami. - mondta hirtelen, én pedig megijedtem.
Miről beszél?
- Már a gimi első évének vége felé, volt valami. Szinte mindig, de sose tudtam igazán mi ez. Néha úgy lángra lobbant, hogy azt hittem mindent tudni fogsz, de aztán elhalványult, és azt hittem elalszik majd. De nem, mert mindig jelen volt Julie. Nem számít hogy, de ott volt és te nem láttad át. Én pedig gyáva voltam. - itt megállt pár pillanatra.
- Daniel.. én nem értem.. - motyogtam és tudom nem hallott engem.
- Gyáva voltam hozzá, hogy tudassam veled. Így hát vártam, hátha mégis észreveszed. Aztán történt az az osztálykiránduláson, és sosem tudtam elmondani, mennyire sajnálom. Úgy tűnhetett kihasználtalak, de hidd el sosem tenném. Akartam azt a csókot, nagyon is. Elakartam mondani mi van velem, de az idő kevés volt és el is szaladtál. Utána meg úgy tűnt, mintha kerülnél engem és azt éreztem, hogy ezt egy életre elcsesztem. Próbáltam változtatni a helyzeten, hogy ne érezzem azt, de nem ment, és aztán megtudtam mi történt veled. Szörnyű volt, mert azt hittem, hogy akkor talán sosem tudod meg, és akkor egy életen át bánhatom, de itt vagy, és ezért minden egyes percben hálát adok.

Mi történik? Ez nem az a Daniel, akivel egy suliba járok. Ott ő teljesen más. Ez a Daniel egy jobb változat. Pedig számomra lényegtelen igyis-úgyis szeretem. Talán ő is? Nem ezt még nem mondta. De akkor mit takar ez az egész?

Megfogja kómában élő testem kezét és gyengéden végig simít rajta.
- Julie, istenem, fogalmad sincs mennyit jelentesz nekem...
Nem fog érdekelni, ha esetleg nemet mondasz, vagy te nem így vagy velem, de tudnod kell.
Kérlek, csak ne hagyj itt, mert..

Erős zúgás vág a szavába. A műszer mellettem sípol, valósággal sikít. Daniel megriad, és váratlanul törnek ránk az orvosok.

Váratlan helyzetek. Mindig ezek a betolakodók. Ránézek Daniel ismételten ijedt, és azt hiszem, mélységesen aggódó arcára, én pedig sírok. Csak egyre tudok gondolni.

- Ne aggódj, nem hagylak itt...