Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

11.

Rohantam. Esszeveszettül rohantam. Úgy, mint még soha életemben. Komolyan, a tesi órákon általában lazsáltam. Kezdtem is igazán érezni a lustálkodás eredményét, de nem érdekelt.

Nem érdekelt az izomláz. Vagy az, hogy megfulladok. Esetleg összeesem. Egy dologra tudtam koncentrálni..
Csakis az volt előttem, hogy ez nem történhetett meg.
Megint! Nem figyeltem! Elfelejtettem!
Az én hibám..

Száguldoztam a folyosón, ahol 30-40-ig  voltak számozva a kórtermek.

32-es kórterem.
Egyelőre nem láttam semmilyen zacskót, még csak hozzátartozókat sem.
Igen.. csak aztán tekintetem tovább haladt.

Macey nagymamája ott sírdogált egy orvos mellett. Hamar melléjük értem, hogy megtudakoljam mégis mi történt.

- Kérem nyugodjon meg asszonyom. Ez az összeomlás minket is váratlanul ért.- magyarázta az orvos.
- Neeheem. - hüppögte az én szememben mindig mosolygósnak látott néni.
- Nagyon sajnálom. Őszinte részvétem az unokája iránt. A lányának is adja át kérem, miután felébredt.

Macey.
Te vagy az?
Ne..
Ne tedd.
Macey.. gyere.
Gyere vissza.

Semmit sem láttam tisztán, a fülem is sípolt. Egyszerre ugrott elő minden jó s rossz dolog. Az emlékek hada megtámadott, és ők nyerték a csatát, ugyanis összeestem s keserűen sírni kezdtem.

Beugrott a mosolya.
A nevetése.
Az, ahogy mindig mellettem állt s vigasztalt estelente.
Az, ahogy én is mellette voltam, mikor egy barom összetörte a szívét. Azonban akkor megmentettem...
Most már késő.

Beszaladtam a kórtermébe, ahol barátnőm apró testét egy fehér lepedő fedte.

- Macey, Macey halassz? Figyelj, nem hagyhatsz itt, kérlek! Mostantól sokkal jobban vigyázunk egymásra! Megígérem. - hadartam kétségbeesetten, a lány azonban nem mozdult.
- Macey! Az istenit! Kelj már feeel!- leborultam az ágyára. - Hallod?! - ekkor jöttek a fekete zacskós emberek.
- Nem nem nem! Húzzanak innen! Ő még él, még visszajön, még itt vaan! -ordítottam torkom szakadtából.
Nem hallották. Miért is figyeltek volna fel rá?! Vége volt. Maceyt elkezdték kitolni én pedig nem tehettem semmit ellene. Semmit!

Aztán.. ez volt az a pont, ahol én is kezdtem feladni. Már nem izgatott a túlélés. Maceynek kellene élnie. Elegem volt.

Dühösen trappoltam az intenzív felé, be egyenesen oda, ahol én feküdtem.
- Elment! ÉRTED?!- ordítottam magamra. - Nem jön vissza. Ő már soha-soha. Te meg élsz! Istenem..

- Na jó! Ide figyelj! Fel kell ébredned. Muszáj. Ez most parancs. Ha már így alakult, hogy talán van esélyünk a túlélésre, akkor küzdeni fogsz. Aztán szépen ott leszel a barátnőd temetésén, és a lehető legszebb búcsúztatást adod neki! Élni fogunk és gyászolni.

Ekkor jöttek a szüleim. El is felejtettem, hogy most lehet látogatni engem.
- Oh, Julie!-borult le mellém anyám.
Szia anya..
- Felépülsz Hercegnőm, ne aggódj.-biztatott apu, de annyira látszott, hogy nála is eltörik mindjárt a mécses.
Fájdalmas volt ezt látni. Csak egy újabb ok arra, hogy miért nem szabad feladnom. Nem szeretném őket összeomolva látni, miután az egy szem lányukat elvesztik.
- Én úgy sajnálom kicsim.
Itt valószínűleg Maceyre célzott. Fenn áll az esélye, hogy ha felébredek, nem fogok semmire sem emlékezni ezekből a percekből. Aztán újra élhetem az egészet...

Anyuék még mindig nem mentek el, én pedig hirtelen úgy éreztem mindjárt összeesem, olyan fáradt vagyok. Ledőltem a székbe ahonnan az egész kezdődött, ahol ,,felébredtem''. Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy mi lenne ha ez csak egy rossz álom volna, és ha most felébredek, minden a régi lesz.

Ezzel a tudattal aludtam el.