Csak ne hagyj itt.. • BEFEJEZETT •

16.

Együtt sétálunk Daniellel, a part felé tartunk. Minden olyan káprázatos. A Nap gyengéden melengeti a bőrömet, nyár van. Daniel keze az enyémen a biztonság érzetét nyújtja. Már látom a tenger kék habjait, ahogy lágyan nyaldossák a homokos partot. Gyerekek szaladgálnak a vízben boldogan, míg szüleik vígan sütkéreznek.
Danielre pillantok és egyszerűen nem hiszem el, hogy együtt vagyunk. Nagyon szeretem őt.

- Mi az? - kérdezi.
- Jaa.. semmi. - mondom zavartan, amiért rajtakapott a bámuláson, mire ő pimaszul elmosolyodik. Kinevet!
Meglököm a vállát, mire csak a fejét fogva röhög rajtam. Én is elmosolyodom.
Megállunk a járda előtt. Piros.
Sárga.
És mehetünk.

Már majdnem a túloldalon vagyunk, amikor is szörnyű sivítás hangzik. Hátrakapom fejemet, egy autó közeledik vészesen felénk.
Aztán már csak az ütődést érzem.

Tudatomnál vagyok. Mi történt?
A járdán fekszem. A kocsi összezúzodva áll az úton, felfordulva. Egy test fekszik a zebrán. Vérzik.

Uramisten. Daniel az.
Én miért nem vagyok ott? Ellökött volna? Neem! Megmentett.

- Daniel! Daniel! - borulok zokogva élettelen testére.
- Kelj fel, Daniel! Hallasz? - rángatom, cibálom. Semmi. Levegő. Az kell neki.
1,2,3. Fúj. Semmi.
- Neeheem. - ordítok idegbetegen. - Nem hagyhatsz itt! Danieeeel!

- Daniel ne!
- Jul! Julie! Mi az? Shh.. itt vagyok. - nyugtatgat egy ismerős hang.
Verejtékezve ülök fel. Szaporán veszem a levegőt. Csak álom volt. Egy szörnyű álom..
Azonnal magamhoz szorítom a fiút. Szívem hevesen ver.
- Julie, mi történt? Hé-hé nyugodj meg. - simogatja a fejemet.
- Rossz álom. Daniel, ne hagyj el! - fojtom meg már majdnem szerencsétlent.
- Nem hagylak. Itt vagyok. Mit álmodtál?
- Ne..nem fontos..
- Tudni akarom.
- Elmentél. Örökre. E-egy kocsi jött a semmiből és aztán ellöktél, és puff, és és és utána már nem lélegeztél. - hadarom el kétségbeesetten.
- Rendben. Rendben. Nyugodj meg. Csak egy rossz álom volt.

Bólintok, majd cserepes ajkaira nyomom az enyémeket.

Bevallom, hogy féltem. Egész idő alatt rettegtem. Hihetetlen volt számomra, hogy az ember élete, akárcsak másodpercek töredéke alatt, de gyökerestül felfordulhat. Az enyémmel ez történt.

Most bele sem merek gondolni mi lett volna, ha nem ébredek fel.

Aztán most Daniel is itt van. Egy újabb személy, akit bármikor elveszíthetek. Mostanában közel voltam hozzá, de együtt vagyunk. Meddig is?

Igen, tudom, hogy még csak egy napja szinte. Vagyis azt hiszik az emberek. De mi ketten tudjuk, hogy régebb óta egymásé a szívünk,csak most tudatosult bennünk. Ez az, ami most megrémít, mert már tudom, hogy velem van. Most már rá is figyelnem kell, ahogy neki is rám.

- Daniel? - szólítom a fiút.
- Igen?
- Mi lett volna, ha ez az egész nincs? Elmondtuk volna akkor egymásnak, hogy szeretjük a másikat? Vagy maradt volna minden?
- Jul.. én.. ne-nem tudom. - akad meg - Szerintem valamikor úgyis észrevettük volna. Tudod ez volt a sorsunk. Ha van olyan, hogy sors. Mármint érted vannak akik hisznek benne, de mi akartuk egymást és nem a sors. Nem tudom mi lett volna a baleset nélkül, de remélem, hogy összekaptam volna magamat. Aztán elmentem volna valószínűleg hozzátok egy csokor virággal. Bekopogok, te ajtót nyitsz. Csodálkozol. Én meg csak annyit mondok.
Julie Roberts lenne kedved eljönni velem vacsorázni? - mondta végig a szemembe nézve, ezzel teljesen megbabonázva engem. Nem tudtam megszólalni, de végül erőt merítettem.
- Aztán én azt mondtam volna, hogy Nagyon szívesen.
- Ez lett volna Julie. Ez is lesz. - közli és megcsókol.

Egy hétig tartottak még bent a kórházban megfigyelések céljából. Sok-sok kivizsgálás után végre haza mehettem. Daniel végig velem volt, és ezalatt az idő alatt bebizonyította, hogy ő a világ legrendesebb pasija. Fura volt elhagyni a kis klórszagú termet, ahol napjaim nagy részét töltöttem. Az utolsó, amit a teremben láttam, az a szék volt. Az a bizonyos ülőalkalmatosság, ahonnan minden kezdetét vette.
Nem tudtam mi vár rám ezután. Élhetem tovább a normális életemet? Nem hittem. Ez a baleset megváltoztatta a jövőmet.

Helen szörnyen nézett ki. Őt hamarabb kiengedték a kórházból, de csakis úgy, ha az édesanyja; Macey nagymamája, mellette lesz. Annyira sajnáltam őt. Egyszerűen, ha belegondoltam miféle fájdalmat élhet most át, a szívem szúrni kezdett. Muszáj voltam beszélni vele. Ennyivel tartoztunk a másiknak.

Épp tehát a Wright család házához tartottunk. Kocsival. Két nap kellett rábírnom magamat, hogy beüljek egybe. Daniel segített, ő vezette az autót.

Megálltunk a kis kertes ház előtt, de hezitáltam kiszállni. Itt lakott Macey. Oh, hány estét töltöttem én itt! Fájt volna a szobáját látni, de úgy voltam vele, hogyha Helennek ment, akkor nekem is fog.

Kiszálltunk, de az előbbi elméletem, mintha elszállt volna, rettenetesen remegtem. Erős karokat éreztem a vállamon. Tudtam ki a tulajdonos.

Annyira hálás voltam neki mindenért. Mellettem volt. Az én biztos támaszom.

A nagymama nyitott ajtót s mikor meglátott könnybe lábadt a szeme. Megöleltem a csöpp kis asszonyt, majd elvezetett minket Helenhez.

Tényleg pocsékul festett. Szeme alatt karikák díszelegtek, nem is kicsik. Haja kócosan meredt az égnek. Soványabb is lett tán. Keze remegett az asztalon, és végig egy irányba bámult, míg észre nem vett minket. Megszakadt a szívem.

Odamentem s leültem vele szembe. Megsimogattam őt, végig egymás szemébe néztünk, amíg el nem mosódott minden a könnyek hada miatt.

A nő zokogva borult a vállamra. Nem tudtunk egymásnak mit mondani, de jelen esetben kétlem, hogy kellett is volna. Csendben gyászoltunk.

- Köszönöm.. - mondta Helen rekettesen, egy kis idő múlva, majd elengedett. Olyan meggyötört volt szegénykém.
- Ha bármiben tudok segíteni, én itt leszek. - szóltam támogatóan, mire aprót bólintott.
- Péntek. - közölte, és rögtön tudtam mire gondol. A temetés napja.

Drága Olvasóim,

Szomorú kijelentem, de ennek a történetnek lassan itt a vége. Még egy részt tervezek hozni, az epilógust. Azután persze jön a szokásos köszönetnyilvánítás, de lesz pár hírem, esetleg kérdéseim is felétek. Addig is szép napot nektek! ❤️

neverforget-you