A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Kettő - Az óceán hangja

– Elmeséled, hogy kerültél közelebbi viszonyba a barátnőm testével? – vigyorgott rám az irányító srác, miközben elhajolt a Mick Jagger hasonmás mellett. Sophia kuncogott, én azonban fülig vörösödtem. Ne legyél ennyire gáz!, parancsoltam magamra, noha nem sokat segített.

– A legbénább baleset volt, amelyet csak el lehet képzelni.

Karola, aki a szőke, gitáros srác mellett ült, olyan hangosan nevetett fel, hogy mindenki odakapta a fejét.

– Azért annál még mindig jobb, mint amikor elhasaltál a zebrán.

Ennél már nem éghettem volna jobban, úgyhogy kiakadás helyett inkább vállat vontam.

– Lehet, hogy miattam alakult így a mai meccs. Én vagyok a megelevenedett szerencsétlenség.

A fürtöske rám nézett, és mielőtt megszólalt volna, teletetovált karjával kisimította haját az arcából.

– Azért kaptunk ki, mert jobbak voltak nálunk. Nincs rá semmiféle misztikus magyarázat, csak ez.

Nem álltam le ellenkezni vele, csendben bólogattam, és meghúztam magam. Nem akartam, hogy jobban belevonjanak a focitémába, mert mit mondhattam volna? Hogy igazán örülök, hogy csépelték egymást a füvön, és senkit nem vitt el a mentő?

– Hé, fiúk, miért nem csináltok már valami zenét? – kiabált egy hang a sötétből, mire páran megfordultak, és a szöszi újra az ölébe húzta a gitárját. Ujjait a húrokra simította, és látszott a hangszerre vetett pillantásából, hogy tiszteli és imádja a zenét. Felkeltette a kíváncsiságomat, így a kelleténél tovább figyeltem. Világos bőre fehérlett az éjszakában, szőke, oldalt felnyírt haja divatosan állt, fehér fogai kivillantak, amikor mosolygott. És sokat mosolygott, nem úgy, mint a mellettem ülő göndörke. Ő inkább a gondolataiba mélyedt, és kevesebbet beszélt bárkinél. Talán még nálam is.

Karola Austinnal társalgott, és lerítt róla, mennyire élvezi a helyzetet. Próbáltam a fiú kedves arckifejezése mögé látni, de időközben megszólalt a két gitár, és elvonta a figyelmemet. Taylor, a mellettem ülő lány és a szöszi srác játszani kezdtek valamit, néhány másodperc múlva pedig a focicsapat irányítója és a fürtöske énekeltek. Nem ismertem a számot, de dallamos volt és fülbemászó. Arról az „egyetlen dologról" szólt, amit a fiúk keresnek a lányokban.

Meglepődtem, amikor a szöszi és Austin is énekeltek; mindenkinek megvolt a saját része. Annyira profin és összeszokottan zenéltek, biztosra vettem, hogy nem először próbálkoznak.

Sophia elkapta kíváncsi tekintetemet, és intett, hogy üljek oda mellé. Nem haboztam, jó lett volna többet is megtudni róluk.

– A fiúknak van egy bandája – kezdte. – Már három éve zenélnek együtt.

– Ez egy saját dal?

– Igen, van nekik jó pár.

– Lenyűgöző – néztem végig újra a „zenekaron", mialatt kirázott a hideg.

– Nem jártál még egyetlen koncertjükön sem?

– Koncert?

A lány bólintott.

– Minden hétvégén játszanak, általában helyi és környékbéli kocsmákban, meg néhány végzős bálon.

Sophiára néztem, és elismételtem a néhány órával korábban Karolától hallott mondatot.

– Én tényleg egy buborékban élek!

Felnevetett, és ez a gesztus még szebbé varázsolta arcát. Egy barna hajtincse az arcába hullott, sötét, mandulavágású szemében visszatükröződött a tábortűz fénye. Természetes, tagadhatatlan szépség.