A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tizenhét - Élj

Sziasztok! Ne haragudjatok a csúszásért, nem volt internetem, de most már itt van az új rész :)) Olvasásra fel! És ne feledjétek, a következő rész lesz az utolsó.

A csendet volt a legnehezebb elfogadni. Fogta magát, és beköltözött a hétköznapjaimba – a mobilomba, a fülembe, még a hűtőmbe is. Hangosan üvöltettem a zenét, ami nem is tetszett, csakhogy ne halljam a csendet. Fejhallgatóval a fülemen keltem és feküdtem, néha már migrént kaptam a sok zajtól. De a zaj még mindig jobb volt, mint a némaság. A némaság kicsinált, és ha más nem, a mosógép vagy a mikró zúgását hallgattam. Legalább annyi hasznom származott a dologból, hogy kevésbé számítottam zenei analfabétának, mint korábban. Stílustól és divattól függetlenül mindent meghallgattam, még a legrégebbi rockbandákat is. Találtam egy keserédes, közös nevezőt a soulban és a saját életemben, úgyhogy felfaltam mindent, amit a neten találtam. Jött a gospel, majd a jazz, utána az R&B, semmit sem hagytam ki. Rábukkantam olyan személyes kedvencekre is, mint Ed Sheeran vagy Sia, róluk egyenesen nem tudtam leakadni.

Egy bandát viszont nem hallgattam, őket messziről elkerültem. Még a nevüket sem vettem a számra, nehogy átszakítsák a celluxszal rendbe rakott gátamat. Így is alig állt a lábán.

A nyugalmam és a békém törékeny volt. Eszeveszetten küzdöttem meg minden nap azért, hogy egyben tartsam magamat. Sokszor ez annyira lefoglalt, hogy elfelejtkeztem mindenről – csak hallgattam a zenét, és feküdtem mozdulatlanul. A fejemben próbáltam rendet rakni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Ám ez még mindig több volt a nihilnél. Több volt a csendnél.

Augusztusban, a nyár végén valahogy rávettem magam, hogy menjek ki az utcára. Elvégre odakint az olyannyira szeretett városom várt... Csak nem tárt karokkal. Legalábbis én úgy véltem, minden bokor és lámpaoszlop mögül veszély leselkedik rám. Elkezdődött a bezártságom második szakasza: a paranoia. Néha úgy éreztem, elvesztettem az eszemet. Vegyük például az internetet – képes voltam arra, hogy órákon keresztül görnyedjek a gép előtt, és furcsa, rejtélyes vagy hátborzongató halálesetek után kutakodjak. Mindezt persze arra a városra szűkítve, ahol éltem, így még kevesebb affinitást éreztem kimenni az utcára. Most komolyan, ki akar szembetalálkozni egy sorozatgyilkossal a fűszeresnél? Biztosra vettem, hogy mindenütt olyanok rejtőzködnek, akik körözött bűnőzök vagy csodás bravúrral szökött pszichiátriai páciensek. Belenézni a szemekbe? Viszonozni a mosolyokat? Ugyan már. Azok az idők elmúltak.

A matek sem tudott lekötni. Minden reményemet beleöltem, könyveket vásároltam és plusz feladatokat nyomtattam magamnak, ám amint ránéztem a számokra, úgy éreztem, a képembe röhögnek. Aztán pedig táncolnak. Élvezik az én nyomoromat, kézen fogva élősködnek rajtam. Kivágtam a fenébe az egészet, és visszatértem a nethez meg a zenéimhez. Ipari mennyiségű albumot tettem a magamévá; jó néhány dalban találtam önmagamra, és még többet felejtettem el. Mindegy volt, másnap meghallgattam újra. Az üldözési mániám és a zene iránti rajongásom találkozott is egy ponton – a huszonhetesek klubjában. Tényleg egy szeparált buborékban éltem, mert soha nem hallottam róluk korábban, pedig a nevük még egyy számot is magába foglalt. Csakhogy nem matekzsenik egy csoportját jelentette ez a bizonyos nicknév, hanem olyan zenei legendákét, akik huszonhét éves korukban mentek el: Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Kurt Cobain, Amy Winehouse... Óriási nevek. Fantasztikus zenészek. Imádtam minden egyes mesterművüket.

Szeptemberben, amikor elkezdődött az új szemeszter, rettegve tértem vissza az egyetemre. Még az épület közelében sem jártam az utóbbi hetekben, mivel az újbóli tanulás gondolatával próbáltam megbirkózni. Jó messziről. Tüske a szívemben már csak az, hogy megláttam a focipályát. A lelátót, amin egykor ücsörögtünk...