A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Nyolc - Barátok... Ja, nem

Hahó! :)

Ezúttal késés nélkül, szokás szerint vasárnap. Köszönöm a türelmet és az érdeklődést ^^ Ha gondoljátok, gyertek a Facebook oldalamra, játék van klassz kis nyereményekért!

Jövő héten találkozunk,

Nilla

– Szóval, Nevan – anyának sikerült annyi élt bujtatni a hangjába, hogy mindannyian megdermedjünk. Már a sütinket fogyasztottuk, de az elmúlt fél óra csendes kínzása felért egy purgatóriumi kirándulással. – Hogy ismerted meg a lányomat?

Ne már! NE MÁR!

Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem felborítottam a kristálypoharat. Hirtelen kaptam utána, amivel elértem, hogy a tekintetek már Nevan és köztem cikázzanak. Látszott a szöszin, hogy alig bírja visszafogni a nevetését. Én itt szenvedtem, mint a kutya, ezek meg szórakoztak rajtam?

A bosszúm forralása közben hamar rájöttem, hogy az egyetlen probléma az, anyám éppen Nevant faggatta. Újabb kínos pillanat – leesett tehát, hogy itt és most nem tehetek semmi meggondolatlant.

– Egy iskolai rendezvényen találkoztunk – felelte meglepően normálisan Nevan. Még hogy egy iskolai rendezvényen! Mi sem állt távolabb az „iskolai rendezvénytől", mint az óceánparti, tábortüzes este meg a félresiklott koncert.

Ekkor döbbentem rá valamire. A múltkor Harper azt hazudta, a könyvtárban futottunk össze. Ezúttal Nevan falazott nekem, és tegyük hozzá, jól csinálta. Valószínűleg egy pillanat alatt átlátták a helyzetet, és nem akartak ártani nekem. Állták anyám kérdéseit, és egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy kiakasztaná őket a helyzet. Óriásit nőttek a szememben. Idiótán el is vigyorodtam, és inkább a tányérom tartalmára szegeztem a pillantásomat.

A vacsora alatt először éreztem valami melegséget a szívem környékén. Vasárnap azzal vádoltam Harpert, hogy szán engem, valójában viszont nem ez történt. Nagyon is törődött velem – szigorúan csak barátkozási célból, ugye –, és ez eszméletlenül jólesett. Új barátokat szereztem úgy, hogy a legrosszabb oldalaimat mutattam.

– Sage – hallottam Harper hangját, amire felkaptam a fejem. – Talán lemaradtunk valami viccesről?

Rögtön elpirultam. A válaszomat azonban megakadályozta az, ami az asztal alatt történt: ezúttal Nevan rúgott bele a fürtöske lábába. Az ajkamat beharapva fojtottam magamba a nevetésemet, és küldtem egy hálás pillantást Nevan felé. Megmentett egy kínos választól.

– Anya, még a végén halálra rémiszted őket – pillantottam szelíden anyukám felé. Jó lett volna, ha rövid időn belül a végére érünk ezeknek a kérdéseknek. – Inkább beszélgessünk...

– Rólad – fejezte be a mondatomat Karola. Nagyon utáltam érte, mert ő volt a legutolsó, akitől mentést vártam szorult helyzetemből. Inkább felé sem néztem, nehogy kitörjön a balhé.

– Mit mondjak? A kórházban dolgozom.

– Tényleg? Ezt nem is tudtam rólad – bólintott Harper.

– Gyógyszerész vagyok – válaszolta meg a kimondatlan kérdést anya. – Szeretek emberekkel foglalkozni, és tudjátok, segíteni rajtuk.

Megéltem, hogy miközben anya a „barátaimnak" mesélt a hivatásáról, majd' kipukkantam a büszkeségtől. Bőven akadt hibája, és még ha Karola szerint rosszul is nevelt fel engem, nem lehetett őt utánozni vagy pótolni, netán hibáztatni. Annak ellenére, hogy az előbb úgy hittem, végletesen eltávolodtunk egymástól, éreztem, hogy valójában ő mindig is ott volt nekem.