A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tizenhat - Mínusz te

Sziasztok!

Remélem, nem akadtatok ki rám nagyon... :) Mert még tudom fokozni, szóval jó olvasást!

N.

Felkelni a csendre, ami a lakásban és a mellkasomban üvöltött, kellemetlen egy érzés volt. Anya ma már dolgozott, úgyhogy szó szerint nem tudtam kihez szólni. Egy darabig elviseltem valahogy, bolyongtam a lakásban, majd néztem a tévét, végül viszont megkísértett a gondolat, hogy pillantsak rá a telefonomra. Még tegnapelőtt száműztem valahová – az ágy alatt találtam rá. Tíz százalékon is alig volt már, úgyhogy először rácsatlakoztattam a töltőre. Csakis ezután mertem megnézni azt a rengeteg értesítést, ami a képernyő felső sávjában sorakozott. Annyi volt belőle, hogy egy sorban már el sem fért.

A legnagyobb aktivitást Karola produkálta – minden fronton támadott. Üzenetben, hívásban, a Facebookon. Azt hitte talán, a netes értesítésekre majd reagálok?

Aztán ott volt még Harper. Óvatosan érdeklődött és érezhetően aggódott. A végén pedig a szöszi. Legalább százszor kért bocsánatot, fájó szívvel olvastam minden egyes szavát. Eltitkolta előlem, hogy elmegy, mert nem akarta, hogy összetörjek, de épp ezzel zúzott össze. Megsebzett, hogy itt fogja hagyni a várost, de kicsinált azzal, hogy hazudott nekem.

Lehet, hogy nem is voltunk olyan jók, mint ahogy én éreztem?

Végigpörgettem az elmúlt hetek összes eseményét – fényképen örökítettem meg a pillanatokat. Ott volt a sok mosolygós, összebújós kép, a nevetések és bulik. A tábortüzek fénye, a felejthetetlen éjszakák mementója. Egy boldog élet néhány hete.

Kivel beszéljek először? Melyik kezembe harapjak? Ha lenne jó válasz!

Nem gondoltam át, csak megnyomtam a zöld gombot. Muszáj volt, hogy tegyek valamit, hogy elviseljem a fejemben egymásnak ütköző gondolatokat. Karola már az első csengés után felvette a telefont.

– Sage? – kérdezte rettegve.

Kinyitottam a számat. És nem tudtam mit mondani. Pedig belül fojtogattak a szavak.

– Ott vagy?

– Miért? – préseltem ki magamból a legfontosabbat.

– Azonnal hozzád akartam fordulni, esküszöm, de Nevan könyörgött, hogy ne tegyem. Mindannyiunkat megkért rá, és nem tudtunk neki nemet mondani. Annyira szerette volna ő elmondani neked! – magyarázkodott. Sőt, zokogott. – Ennek nem így kellett volna alakulnia, annyira sajnálom... Bárcsak visszacsinálhatnám, Sage!

Én is ezt kívántam. Bárcsak elfejthetném mindegyiküket.

– Mondj valamit, kérlek!

– Légy boldog, Karola. Remélem, mindenre rátalálsz majd, amit keresel.

– Ne csináld ezt! Ne búcsúzz el tőlem így!

– Mit kellene mondanom?

Lehunytam a szemem. Visszaszorítottam a könnyeket. Bármennyire is dühös voltam, hallani Karolát zokogni, felért egy kínzással.

– Bocsáss meg nekem, könyörgöm – szipogta.

– Ne beszélj így. Csak a szívedet követed.

– De nem akarlak elhagyni téged.

– Attól félek, a kettő együtt nem megy. Csupán az bánt, hogy hazudtál, tudod? Amikor megtudtad, hozzám kellett volna fordulnod, mindegy, ki mit mond.