A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tizenegy - Felszínen maradni

Hahó!

Jó olvasást kívánok az újabb zenés fejezethez! :)

Nilla

Amennyire csak tudtam, beletemetkeztem a jegyzeteimbe. Az összes programomat lemondtam, és még a pénteki meccsre sem mentem el. Borzasztóan utáltam magam érte, azt hozzá kell tenni. Az ominózus éneklős hétvége óta nem láttam a bandát, még ebédelni sem ugrottam le hozzájuk, mert minden percemet tanulással és matekkal töltöttem. Valószínűleg túlzásba vittem, de átestem a ló túlsó oldalára, és szabályos késztetést éreztem a tanulásra. Bár matematikusokkal álmodni nem valami felemelő élmény. Erről azért szívesen lemondanék.

De a srácok legalább üzenetben tartották velem a kapcsolatot. Nem múlt el nap anélkül, hogy egyikük ne írt volna. Karola képezett kivételt a dolog alól annyiban, hogy neki nem válaszoltam. És Nevan. Óh, a szöszi... Az ő jelentkezését vártam a legjobban. Bárhogy is epekedtem utána, sajnos csak egyszer írt, az sem volt túl biztató. Persze mit is vártam, amikor megbeszéltük – vagy sokkal inkább én kijelentettem –, hogy mi „soha, semmilyen körülmények között, egymillió éven belül sem" kerülünk egymással közelebbi kapcsolatba.

Ezen a szenvedésen viszont segített a matek. Támaszkodhattam rá, és minden egyes ilyen alkalommal gyarapodott a fejemben a tudás. Egyszer csak azt vettem észre, hogy túlvagyok az utolsó vizsgámon, és kifelé sétálok az egyetem épületéből. Az első, amit tettem, egy orbitálisan hangos sikoltás volt, ami után futólépésben hagytam el a terepet. Még az kellett, hogy valaki a „megmentésemre siessen"!

Azonnal tudtam, hogy mit akarok tenni: engedelmeskedni a bennem tomboló vágynak. Látni a fiúkat. A csajokat. Látni Nevant.

Még a múlt héten felvettek a Facebookon egy titkos csoportba, ahol csak a srácok és a barátnőik voltak a tagok. Ahogy gyorsan végigpörgettem a posztokat, leszűrtem, hogy amolyan virtuális találkozóhelynek szánták a csoportot. Bármi gondjuk, kérdésük volt, akkor ide írtak, mert mindenki könnyedén elérte.

Megacéloztam magam, és ráklikkeltem a „bejegyzés írása" fülre. Legalább tíz percig fogalmazgattam óriási mondandómat, és vagy ötször átolvastam.

Sziasztok, hogy álltok a vizsgákkal? Ha van kedvetek, esetleg összefuthatnánk...

Sage, aki csak két hónap múlva akar újra foglalkozni a matekkal

Én a számok, és nem a szavak embere vagyok, ez meg is látszott ebben a két sorban. Na, mindegy, nem számítottam nagy reakcióra, de amikor néhány másodperccel később felpattant az értesítés, hogy hozzászóltak az állapotomhoz, majdnem felsikítottam örömömben.

Harper: úgysem bírod ki két hónapig... Amúgy gratu.

Lane: De ügyes vagy, Sage! Asszem, engem elvágtak... Pótvizsga néhány hét múlva.

Austin: Haha, mert mondtam neked, hogy tanulni kéne... Sage, te egy zseni vagy! :)

Sophia: Na, ne bántsátok Lane-t! Ő mindent megtett, csak a prof pikkelt rá...

Taylor: Szerintem Lane az, aki pikkel a tanulásra ;)

Harper: LOL

Lane: látszik, hogy kinek a barátnője vagy.

Ezek oltották egymást szüntelenül, Nevan viszont nem szólt hozzá. Talán nem is látta. Tudomásul vettem, hogy akkor erről ennyit, és még a netet is kinyomtam a telefonomon. Elővettem a mélyhűtőből a kedvenc fagyimat – svéd találmány, egyszerűen fantasztikus, ezek tudnak valamit ott északon –, majd felmásztam a fürdőbe, teleengedtem a kádat langyos vízzel. Anya dolgozott, úgyhogy az egész házat én birtokoltam. Na, nem mintha olyan zsivány dolgokat csináltam volna, a tudat azért mégis jólesett.