A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tizenkettő - Torn

Még ki sem nyitottam a szemem, a net máris azzal zaklatott, hogy „boldog születésnapot, Sage Sanders!" Hát menjetek a francba, komolyan, aludni akarok, szülinap ide vagy oda! Ezt azonban mégsem posztolhattam, mint legfrissebb státuszt, úgyhogy tizenkilencedik születésnapom reggelén, hétkor már fent kukorékoltam, és mézes gabonapelyhet ettem. Anya, miközben munkába készülődött, úgy nézett rám, mintha az éjjel három plusz fejem nőtt volna.

– Ilyen korán keltél? – nézett rám sandán.

– Keltettek.

Hümmögött.

– Elmész este?

– Nem hiszem.

– Nem tudom.

Bólintott, és bedobált egy rahedli gyümölcsöt a turmixba. A gép zümmögni és aprítani kezdett.

– Ha el is megyek, csak az után, hogy együtt vacsoráztunk.

Rám nézett, elmosolyodott. Közelebb jött, és nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Boldog születésnapot, Sage.

– Boldog születésem napját, anya.

Nem telt el úgy év, hogy ezt nem mondtam neki. Ilyenkor ugyanis nem magamat ünnepeltem, hanem őt. Azt, hogy mennyire szeretem, és milyen hálás vagyok neki az életemért. Szerintem mindenkinek ezt kéne csinálnia. Félretenni kicsit az önös érdeket, és megköszönni annak az embernek, aki ezt a napot szentként tiszteli. Aki annyi évvel ezelőtt a világra hozott. Anya nélkül nem lenne születésnap. Anya nélkül nem lenne élet.

Váratlanul megöleltem, nem is számított rá. Addig tartottam magamhoz közel, amíg a turmix be nem fejezte a munkát. Majd mindketten mentünk a dolgunkra, folytattuk tovább a napi rutint. Ő a kórházba indult, én pedig vissza a szobámba, mesefilmet nézni.

Az egész délelőttöt vízszintesben töltöttem – addig lustálkodtam, ameddig jólesett, majd kilakkoztam a körmöm, és mielőtt anya hazaért volna, rendeltem vacsorát a kedvenc olasz étterméből. Megterítettem, virágot állítottam az asztalra, és bevonultam a fürdőbe, hogy annyi időt pazaroljak magamra, amennyit csak lehet. Nem éreztem idősebbnek magam, és ezt a napot sem tartottam valami különlegesnek. Egyedül anyukámat szerettem volna meglepni a vacsorával, és ez sikerült is. Legalábbis reméltem.

Nem ért váratlanul, amikor végül délután egy óriási dobozzal a kezében jelent meg.

– Szia – köszönt rám. A hangja szinte már csilingelt a boldogságtól. Kinyomtam a tévét, és anya elé mentem. – Hoztam neked valamit.

A doboz már a pulton hevert, de tudtam, mi lapul benne. Millióból is felismerném.

– Hercegnőtorta?

– Sok-sok eperhabbal.

– Anya! Annyira köszönöm! – ugrottam is oda, hogy bontsam a dobozt. A hercegnőtortának nevezett, zöld marcipánnal bevont jelenség a kedvenc gyerekkori édességem. Különlegessége, hogy csak ünnepekkor kaphattam, amitől úgy vártam az alkalmakat, mint a messiást.

Anyám hangos és vidám nevetést hallatott. A szívem csordultig telt az iránta érzett szeretettel, és hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra.

– Ugye nem bánod, ha ma a desszerttel kezdek?

– Nem én – az órájára pillantott. – Mindjárt ehetünk is.

– Miért, mire várunk? – kérdeztem rosszat sejtve. Ha megint sántikál valamiben, nagyon morcos leszek. – Anya?