A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tizennégy - A legjobb dal

Nem mentünk messzire. Egészen a belvárosig, azon belül is a gördeszkás parkig jutottunk. Karolával ketten ültünk Nevan autójában, viszont alig szóltunk egymáshoz. Éreztem a tomboló feszültséget; hiába hagytuk magunk mögött a partot, az nem csökkent. Pedig valójában én jól éreztem magam. Most, hogy az iszonyat és a félelem elmúlt, csak egy ütődött gyereket láttam, aki élvezte, hogy szórakozhat velünk. Nem nekem, hanem a fiúknak akart ártani. Ettől persze nem lett a helyzet sokkal fényesebb, de legalább a pánik megszűnt.

– Oké – sóhajtottam. – Beszéljetek.

Már egy padon ücsörögtünk a parkban, és vártuk, hogy jöjjenek a többiek. A kiváló fénynek köszönhetően jól láttam a kétkedést Karola arcán. Talán elhatározta, hogy nem beszél, és inkább a deszkásokat figyeli. Jó sokan voltak egyébként, zenét hallgattak, röhögtek, mutatványoztak. Velünk nem igazán foglalkozott senki.

– Nincs semmi baj – folytattam tovább. – Úgyhogy engedjetek le.

Nevan végre rám nézett. A pillantása merev, amitől nagyot kellett nyelnem.

– Rendben – mondta, és keresztbefonta karját a mellkasán. Hiába egyezett bele szóban, a tekintete és testtartása merő ellenállás. Ettől kúszott újra belém a feszültség.

– Hé, tesó, minden oké? – kérdezte a felbukkanó Lane. Mindenki megérkezett, bár nekem fel sem tűnt a közeledésük. Az átkozott kék szempár tehetett mindenről... Elvonta a figyelmem.

Nevan válasz nélkül indult el az üdítős automaták irányába. Harperre néztem némi segítségért, de ő is tanácstalanul vonogatta a vállát.

Egyikünk sem szólt semmit, és ez hihetetlenül ciki volt. A szöszi és a dobozos kólája közben visszatértek.

– Jól van – vettem egy mély levegőt, és Karolára lestem.

– Sage...

– Tudniuk kéne.

Karola alig láthatóan bólintott, az arca viszont nem tükrözött nagy egyetértést. Ez a pár szó közöttünk felkeltette a többiek érdeklődését is, várták, hogy magyarázattal szolgáljak.

– Nem történt olyan vészes dolog, csak nekem esett nagyon rosszul – fűztem össze az ujjaimat, tekintetemet a kezemen tartottam. – Megijesztett, mert... Mert már jártam így, és annak nem lett jó vége.

Éreztem a figyelmüket, ezért felpillantottam. Először Nevanre, Harperre, majd a többiekre.

– Volt a sulinkban egy fiú. Tizenhárom évesek voltunk. – Karola megfogta a kezemet, és ez elképesztően jólesett. – És egy nap, miután kiakadt rám egy buta dolgozat miatt, megvárt a suli udvarán. Nem volt gonosz, csak dühös. Sajnos éppen rám. Hasonlóképpen elkapta a kezemet, aztán valahogy a földön találtam magam. Egy kicsit bevertem a fejem, néhány pillanatra totális sötétség borult rám, mire a fiú megijedt és elfutott. Visszabotorkáltam a suliba, hívták anyát – megvontam a vállam –, a gyereket áthelyezték egy másik iskolába, nekem pedig pszichológushoz kellett járnom pár hónapig. Nem volt olyan vészes. Csak amikor hirtelen elkapta a karom...

– De vészes volt, Sage – szólalt meg Karola halkan. – Két hétig nem jöttél utána suliba.

– Mert anya nem engedett.

– Mert még az újságért sem mertél egyedül kimenni!

Megráztam a fejem.

– A lényeg, hogy túltettem magamat rajta, oké? Nem akarom, hogy sajnáljatok.

– Eszembe sem jut, hogy sajnáljalak – rázta a fejét Taylor. – Köszönöm, hogy elmondtad. Ettől csak még inkább hiszem, hogy a bántalmazásnak nem szabad teret engedni.