A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Hat - Otthon

Hahó!

Hoztam nektek egy újabb részt, amit nagyon szerettem írni. Annyit elárulhatok, hogy a következő igazán izgalmas lesz! :D

Kellemes olvasást kívánok nektek!

N.

Két órával és tengernyi gondolattal később úgy éreztem, képes vagyok hazamenni. A papírpoharas teám fölött elnavigáltam Nevant a házunkhoz. Felváltva köszörültük a torkunkat, míg feszülten ücsörögtünk. Valamit mondanom kellett volna. E egyenlő M-szer C négyzet. Na persze. Inkább kibámultam az ablakon, és egy pillanatig csak örültem a csöndnek.

Ekkor tűnt fel, hogy szentjánosbogarak röpködnek a szélvédő előtt.

– Szerinted nekik is van énekük? – kérdeztem. Végre egy „értelmes" gondolat.

– Hogy?

– A szentjánosbogaraknak.

– Ezen még nem gondolkoztam eddig.

Ja, jó. Én sem nagyon. Nem is véletlenül. Nyomi!

Amikor eljött a búcsúzás kínos pillanata – és az hamar utolért –, bénán hümmögtem.

Szavaim, azok voltak. De kedvem, hogy kimondjam őket? Az már nem. Jó volt a csend. Jó volt, hogy keveset beszélgettünk. Jó volt, hogy abban a percben nem kellett megfelelnem senkinek.

– Hát... kösz – biccentettem.

– Hát... nincs mit – nézett rám egy kicsit furán Nevan.

Meglepődtem. Vajon mit várt? Könnyes köszönetet? Meleg ölelést? Csókot? Na, azt leshette! Összevontam a szemöldököm, és álltam furcsa pillantását. Legalább egy percig méregettük egymást, és a helyzet egyre és egyre különösebb lett. Azt nem mondhatnám, hogy kellemesebb is.

Végül ő törte meg ezt a kínos szituációt, hátravetett fejjel nevetett, és elszakította a pillantását az enyémtől. Nem is voltam tudatában, hogy még a lélegzetemet is visszatartottam „szemezésünk" hevében.

– Remélem, találkozunk még – biccentett.

Ha legközelebb is ilyen bizarr pillanataink lesznek, akkor én nem annyira, gondoltam magamban. Felmarkoltam a táskámat, bólintottam egy utolsót, és kiszálltam a kocsiból. A másik kezemben már ott szorongattam a lakáskulcsot, és megvártam, míg Nevan beindítja az autót, majd elhajt a házunk elől. Még visszanézett rám, aztán elnyerte a savannah-i éjszaka.

Még álltam egy pillanatig az utcán. Zúgtak a kabócák. Megborzongtam, noha nem a hűvöstől. Eszembe jutott Karola, akit eddig sikeresen kizártam a fejemből. Elszorult a torkom, fűszerezve egy kis sírógörccsel. Hogy tehette ezt?

Amilyen gyorsan és csendben lehetett, beóvakodtam a házba, és felsiettem a szobámba. Bezártam az ajtót magam után, lerúgtam a cipőmet, és lefeküdtem a földre. A parketta hűvöse oltotta a bőröm forróságát. Végre éreztem az otthonomat a bőröm alatt, és sajnos a könnyeket a szememben. A dühöm már elpárolgott, a csalódottságom maradt. Karola, Drága Karola... Mit ártottam neked?

Túlzás vagy sem ilyet állítani, de én sosem zsigereltem volna őt ki így. Nem tudnám megtenni. Előbb bántanám magamat – ahogy most is, előbb gubbasztottam összetörve a szobám parkettáján, minthogy felhívtam volna, hogy elküldjem a nyavalyába.

A különbözőségünk sosem fájt még ennyire.

Aznap éjjel álomba küzdöttem magam. Részben az önmarcangolás és Karola hibáztatása miatt, részben a válaszút miatt, amelyhez elértem. Mindenhol láthattam már ilyen dilemmát: a könnyebbik és helytelen, vagy a nehezebbik és helyes utat válasszam?