A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Öt - Ragadós mályvacukor

Hallgattam, hogy a fiúk, a rejtélyes „AA" tagjai énekelnek. Figyeltem, hogyan mozognak és mekkora bulit csapnak. Szó szerint ugrált a közönségük, teli torokból énekelte a dalaikat, és olykor túlsikította az ő hangjukat is. Én pedig álltam a színpad előtt, egyrészt fájdalommal telve, másrészt értetlenül, hogy miért veszítették el ezek a lányok a fejüket. Én csak négy srácot láttam, akik szerelemről és barátságról énekelgettek.

Nagyot dobbant a szívem, abban a percben megéreztem, mekkora jövő áll még előttük. Eredetiek voltak, szívből szóltak, és olyan jól működtek együtt, mintha több ezer éves tapasztalatuk lenne.

Inkább Karolára sem néztem. Amennyire lehetett, elfordultam tőle, és vagy a fiúkat, vagy a tömeget figyeltem. Rajtam kívül mindenki – még a szakállas csapos is –, ismerte a zenéjüket. Én természetesen egy árva sort sem tudtam. Jellemző.

Miközben Nevan a hátára csúsztatta a gitárját, másik kezével rámarkolt az előtte lévő mikrofonra, közelebb hajolt hozzá, és mély, rekesztett hangján beleénekelte a refrént. Borzongás futott végig rajtam. Gondosan igyekeztem nem a szemébe nézni, mert sejtettem, akkor elvesznék. Csak úgy, mint az előbb. Nem akartam elveszni benne. Veszélyes volt rám nézve, és én rettegtem a veszélytől.

Mintha megéreztem volna valamit, Austinra siklott a tekintetem. A színpad széléhez jött, le sem vette a szemét Karoláról. Letérdelt, és miközben a többiek énekeltek, kinyújtotta kezét a lány felé. Karola ragyogó arccal lépett oda hozzá.

Ne, ne, jaj, csak ezt ne.

Én pirultam bele abba, ami történt. Akárha lassított felvételt figyelnék: Karola keze Austinéba kulcsolódott, a fiú közelebb vonta őt magához. Egy pillanatra sem álltak meg vagy bizonytalanodtak el, miközben csókot váltottak. Levegőt is elfelejtettem venni, úgy figyeltem Karolát. Austin nyaka köré fonta a karját, a tömeg pedig felsikoltott a jelenetet látva, és vad tapsolásban tört ki. Hátráltam egy lépést. Aztán még egyet. Ez komolyan megtörténik? Úgy éreztem, forog velem a világ.

Nem elég, hogy alig tíz perce döbbentem rá, Karola mennyire másként tekint rám, mint eddig, vigyorogva vetette magát egy fiúra, akit alig ismert. Már korábban megmondtam neki, hogy túlságosan elsieti ezt a dolgot... De nem ért semmit.

Friss levegőre volt szükségem.

Átverekedtem magam a sűrű tömegen, és megcéloztam az ajtót. Nagy kortyokban ittam a hűvös levegőt, miután kiértem a szürkületbe. Örültem, hogy senki nem láthatja a könnyeket, amelyek a szemembe szöktek. Két nap, és micsoda felfordulás... Összefontam a karomat a mellkasom előtt, hogy ne essek szét, és a hátammal nekidőltem a falnak.

Szerettem a matematikát, mert egy egyenletben sosem változik meg a végeredmény. Egy egyenlet ugyanolyan az első pillanatban is, amikor elkezded, mint az utolsóban, a befejezésnél. Csak akkor lesz más a végösszeg, ha kicseréljük valamelyik elemet. De én sosem cserélgettem a tagokat, inkább két feladatot írtam le. Ragaszkodtam a szabályokhoz. Ahogy az egyenlet megoldásának, úgy az életemnek is megvoltak a maga szabályai. Ezeket nem lehetett áthágni csak úgy! Nem, mert azonnal megváltozott a végeredmény. Ez olyan, mint mínuszjelet rakni a zárójel elé. Kitolás.

Kivágódott a bár ajtaja, és egyáltalán nem nagy meglepetésemre, Karola lépett ki rajta. A tekintetével engem keresett, és amikor megtalált, vehemens léptekkel elindult felém.

– Neked meg mi bajod van? – támadt rám.

Már annyiszor hátráltam meg előle... Már annyiszor hagytam, hogy ő nyerjen. Könnyebb volt mindig elfogadni, amit akar, mint a sarkamra állni.