A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Tíz - Sarah és Neil

Ha akár egy pillanatra is azt hittem, megúszhatom a meccs utáni partizást, hát valamit nagyon félreértettem. Amikor a Savannah Hurricanes mámorosan viharzott le a pályáról, és a fiúk elhaladtak a páholyunk mellett, már mindenki tudta, hogy ott vagyok. A srácoktól eljutott a hír a lányokhoz is – halvány gőzöm nincs róla egyébként, hogyan adták le a drótot. Ahogy sejtettem, Karola a barátnőosztag gyűrűjében ült, és olyan boldognak tűnt, hogy láthat, mint még soha korábban. Nemhogy kedves köszöntésre, még egy mosolyra sem futotta tőlem. Úgy haragudtam rá, ahogy apámra is anno – végtelenül.

– Annyira jó, hogy te is itt vagy – karolta át Taylor a vállamat. Sophia mosolygott rám, Karola meg úgy tűnt, mondani szeretne valamit, úgyhogy igyekeztem még felé sem nézni.

– Igyekeztem. Bár a játék elejét lekéstem.

– Az legyen a legnagyobb gond – kuncogott a szőke lány.

Amíg a fiúkra vártunk, hogy izzadságuktól meg sportfelszerelésüktől megszabadulva visszatérjenek, kimentünk a parkolóba. Az ismerős autók egymás mellett álltak, felhuppantunk Lane és Harper kocsijának motorháztetejére. Ügyeskedtem, hogy a szélén üljek, és csak Taylor legyen mellettem.

– Na és, mit csináltok ma?

Sophia felcsillanó szemmel válaszolt.

– Randizunk!

Azt hittem, megüt a guta. Ekkor esett le, hogy valójában mindenki párral érkezett, kivéve engem. Én voltam a felesleges „plusz egy fő", akit általában mindenki magasról letoj. Éreztem, hogy elfehéredek, amilyen gázos helyzetbe kerültem.

– Jaj – nyögtem fel. – Akkor felhívom anyámat, hogy jöjjön el értem. Bocs, csajok, én nem tudtam...

Megütközve néztek rám. Egyedül Karola volt az, aki a háttérben lapított – az ő arcáról elég sokat le lehetett olvasni, de rajtam kívül senki sem foglalkozott vele abban a pillanatban. Sophia találta meg a hangját, és tért a lényegre.

– Miért, te nem Nevannel vagy?

Az előbbi elfehéredésnél is tudtam fehérebbet produkálni: a többiek úgy is néztek rám, mintha kriptaszökevény lennék. Ebből rájöttek, hogy én határozottan nem vagyok Nevanel, bármit is jelentsen ez. Karola továbbra is sunyizott, és a csend mélységét már függvénytáblázatban lehetett ábrázolni. Mindez történt kábé húsz másodperc alatt, amit határozottan rekordidőnek ítéltem.

– Óh – szisszent Sophia. – Hát, ne haragudj. Én a múltkori után azt hittem...

Egyszerre szólaltunk meg Taylorral, és ez csak tovább növelte a bizarrság faktorát.

– Milyen múltkori?

– Sophia, ez nem a mi dolgunk.

Mindenki furán nézett rám, amitől konkrétan ufónak éreztem magam. Miből hagytak ki? Vagy, ami még jobb: miről nem szabadott tudnom?

– Lányok – szedtem össze minden bátorságomat, és futólag még a kínban vergődő Karolára is ránéztem. – Mi folyik itt?

Hirtelen már senki sem figyelt engem. Nem tetszett ez nekem. Nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok teljes egészében a társaság tagja, de ekkora mindenből kihagyásra azért nem számítottam. Borzasztóan esett. Fájt az a lüktető izom a mellkasom balfelében.

– Jól van, akkor...

– Na, végre! – nevetett fel Lane a hátam mögött, és elfutott mellettem, hogy elkapja a motorháztetőről éppen leugró Sophia derekát. Mintha semmi sem történt volna, a pár magától értetődően fonódott össze egy szerelmes csókra. Másfelé kellett fordítanom a fejemet, de amilyen peches vagyok, ezzel sem jártam jól. Harper és Taylor kézfogása, valamint Karola és Austin szemérmes puszija is a szemem láttára csattant el. Ekkor, hogy megkeressem a társaság utolsó tagját, megfordultam. Nevan kábé két méterrel állt mögöttem, szürke pulcsijának kapucnija a félig vizes haját takarta. Vetett rám egy pillantást, aztán odalépett az éppen felszabadult Austinhoz, és valamiről sutyorogni kezdtek. Hát, nyugodtan kijelenthettem, hogy sosem voltam még ennyire magányos egy társaságban.