A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Hét - Kezdődik

Amikor hétfő reggel felkeltem, a Karolához pakolt cuccaim a konyhapulton hevertek a sporttáskámban. Anya már nem volt otthon, de hagyott egy cetlit a csomag mellett.

Karola itt volt korán reggel, nem akart felébreszteni, de azt mondta, ezt „elfelejtetted." Pakolj ki!

Csodás. Csak tudnám, minek tett megint keresztbe? Jól tudta, hogy anyám az egyik legkételkedőbb lény a világon. Erre éppen elég jelzés a macskaköröm az elfelejtettem szónál... Nyilván tudta, hogy nem felejtettem el. Meg azt is, hogy titkolok valamit. Szuperül indult a hétfő reggel.

Annyi gyümölcsöt és csokit tömtem magamba, amennyit csak tudtam, mielőtt elindultam az egyetemre. Úgy éreztem, ma szükségem lesz az energiára.

Azt hittem, hogy minden megváltozik, és amikor odaérek a suliba, az emberek egyszerűen tudni fogják, milyen szerencsétlen vagyok. Sőt, röhögnek majd. Aki pedig még nem értesült arról, mekkora atomkatasztrófa vagyok, sorba állhat Karolánál, ő ugyanis fogadóórát tart.

A tévképzeteimnek hála borzalmasan éreztem magam, és remegő lábbal léptem a suli folyosójára. Minden arcban az ellenséget, a megvetést kutattam, de ugyanúgy nem vettek észre, ahogyan eddig. Még mindig láthatatlan voltam, ami csakis egyetlen dolgot jelentett: a hétvégén történtekről mindenki hallgatott. Óriási kő zuhant le a szívemről, de teljesen megnyugodni nem tudtam. Mikor futok legközelebb Karolába? Vajon mit fog tenni velem? Kiröhög az egész suli előtt, és elmond minden olyasmit, amit félve bíztam rá?

Elszorult a torkom. Legszívesebben menekültem volna, jó messzire.

Nem bujdostam a lányvécében, és nem pislogtam a hátam mögé minden második lépésem után. Szembenéztem azzal, ami rám várt, csak sajnos semmi sem várt rám. Akárhogy kereste Karolát a tekintetem, ő mintha eltűnt volna. Sehol nem botlottam bele. Ez egyszerre volt szuper és nyomasztó. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt viszont akkor ő került engem. Szép kilátások, mondhatom.

A nyár közeledtével egyre kevésbé sikerült odafigyelnünk a tanulásra. Az előadók és professzorok ezt észrevették, a jobb hangulat kedvéért viccekkel bombáztak minket. Még erre is képesek voltak, csak figyeljünk végre oda az órájukon.

Valahogy sikerült megúsznom az egész napot. Nemhogy Karoláét, a fiúk színét sem láttam. A csalódottság ízével a számban indultam haza, és láttam neki a teendőimnek. Kitakarítottam a fürdőszobát, rendbe vágtam a könyvespolcomat, új ágyneműt húztam és sütöttem pizzát. A holnapi vacsora rémképe lebegett a szemem előtt, és ez segített valamelyest, hogy eltereljem a csapongó gondolataimat a legjobb barátnőm viselkedéséről. Egyik rettenettől a másikig.

Már itthon sem találtam a helyemet. Hogy elkerüljem anya kérdezősködését, tanulást színleltem egész este. Nagyjából hetvenkét és fél százalékban fals volt az egész, a többiben viszont turbóztattam az agyamat. Elvégre hamarosan itt a vizsgaidőszak. Ha jobban belegondoltam, már csak két hét volt addig. Jézusom. Semmi más nem hiányzott az életem palettájáról, csak egy bukás.

A sok stresszeléssel sikerült lemerítenem az akksimat annyira, hogy egy pillanat alatt álomba szenderüljek. A matekkönyvem még mellettem feküdt, annyi erőm sem maradt, hogy legalább a földre leejtsem. Mondjuk nem is bántam, sokkal jobban örültem, hogy Fibonacci vigyázza álmomat.

Aztán elérkezett a kedd. De egy szempillantás alatt. Már a reggeli alatt is olyan ideges voltam, mint egy zárthelyinél. Legalább hatványozva annyira. Tudtam, hogy anya ma egy órával előbb hazajön a melóból, hogy isteni vacsorát rittyentsen vendégeinek. Azon tépelődtem, én hogyan tudnék akár egy pillanattal is hamarabb szabadulni ettől a hercehurcától. Ha szimulálom, hogy elvittek az ufók, az vajon bejön?