A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Három - Életem története

Sziasztok, drágáim! :) Kedves barátnőmmel nyitottunk egy új blogot, Dylan O'Brien fanficet! <3 Fel a kezeket, ki imádja? ;) Ha érdekel, itt olvashatjátok majd: www.naomiesnilla.blogspot.com

Egy sóhajtással tértem magamhoz, és kinyújtottam zsibbadó kezemet, ami hangos koppanással ütközött valami keménynek. Kipattant a szemem, és egyből magamhoz tértem: felültem a kocsi hátsó ülésén. A. Kocsi... Hol?!

Nevan az anyósülésen ült, talpát a műszerfalhoz nyomta, és békésen aludt. Kevésbé kényelmesen, de nyugodtan. Még mindig Karoláék háza előtt parkoltunk, és az óra negyed tízet mutatott.

– Mi a fene? – suttogtam magam elé, mialatt felmértem a terepet. Valaki megszabadított a topánkámtól, és betakart egy pléddel, ami csakis Karolához tartozhatott. Ezer közül is felismerném a csillagjait. De miért nem szóltak, hogy megérkeztünk? Fel kellett volna ébreszteniük!

Megpróbáltam csendesen kinyitni az ajtót, ám be volt zárva, a gombot pedig nem lehetett manuálisan feloldani. Ez ugye csak egy rossz vicc?

Az egyetlen módja a kijutásnak, ha felébresztem Nevant, és akkor meg is kérdezhetem, mi az ördögért töltöttük itt az éjszakát. Vagyis egy részét.

Előrehajoltam a két ülés között, de azzal a lendülettel hátra is hőköltem, mert iszonyatosan zavarba hozott a pár centis távolság, ami közöttünk állt. Vettem egy mély levegőt, és újra megpróbálkoztam a feladattal, hogy felkeltsem Nevant, és ezúttal legalább fél perccel tovább sikerült tartani a frontot. Odahajoltam, de hang nem jött ki a számon, csak néztem kisimult vonásait, kisfiús arcát, pólója alól előbukkanó bőrét.

Visszahanyatlottam hátulra. Előkotortam a mobilomat, és rácsörögtem Karolára.

– Hagyjaludniii – nyöszörögte. A tőlem telhető leghalkabban megszólaltam, és közben egész végig azt figyeltem, megrezzen-e Nevan. A Sikoly valamelyik részében láttunk egy ehhez hasonló jelenetet, nem?

– Mit keresek én itt?

– Az attól függ, hol vagy.

– A kocsijában.

– Ja, azért, mert ott aludtál. Vele.

– És mégis miért nem keltettél fel?! – sziszegtem.

– Próbáltalak, de nem reagáltál, teljesen ki voltál ütve. Mivel nem akartunk kiemelni onnan, otthagytunk.

– Úristen! – kis híján agyvérzést kaptam. – Köszönöm szépen, hogy ilyen csodás barát vagy!

– Sokkal rosszabb is történhetett volna.

– Például?

– Például, hogy elhajt valahová, egy ismeretlen terepre, és ott térsz magadhoz a kocsiban. Szerintem elég jól jártál.

– Mrrsggghhrrrg! – morogtam rá, majd kinyomtam a telefont. Egyszerre egy problémára tudtam koncentrálni, és a legfontosabb Nevan volt. A második az egyre növekedő klausztrofóbiás érzésem, és valahol a sor végén kullogott csak Karola.

Magamra öltöttem minden vitézségemet, és közelebb húzódtam. Óvatosan megérintettem Nevan karját, amitől összezsugorodott a gyomrom, de figyelmen kívül hagytam. Amikor nem reagált rá – fogalmam sincs, miért – végigsimítottam a vállán. Erre már mélyebben vette a levegőt, és lassan felém fordította a fejét. Amennyire csak lehetett, elhúzódtam, de meglehetősen nehéz dolgom akadt, mert a látómezejében próbáltam maradni.

– Szia.

– Jó reggelt.

– Ne haragudj, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztalak – magyarázkodtam haladéktalanul. – El sem tudom hinni.