A szentjánosbogarak éneke (befejezett)

Kilenc - Meccsek

Alig, hogy elhatároztam, teljes mértékben kimaradok az „AA" banda életéből, megjelent Harper, és közölte, hogy márpedig szerinte mi igenis barátok vagyunk.

Minden úgy kezdődött, hogy az incidensünk másnapján nem mentem le hozzájuk ebédelni. Az egyik előadóban ültem, almát rágcsáltam, és próbáltam nem feltűnni senkinek. Legalább húszan ültek körülöttem, viszont senki sem nézett felém. Kényelmesebben már nem is lehettem volna, amikor megjelent Harper. Minden tekintet ráragadt, természetesen, ő azonban csak rám volt kíváncsi. Miközben visszaintett a köszönésekre, megindult felém.

– Sage! – kezdte szemrehányóan. Hirtelen mindenkinek feltűnt, hogy ott vagyok. – Miért kuksolsz itt egyedül?

– Nem vagyok egyedül.

– De, nagyon is.

Sóhajtottam.

– Hát, mert...

– Mert nem akarsz a barátunk lenni?

Csúnyán néztem rá, de valójában Nevanre haragudtam. A mocsok, hogy merte elmondani nekik?

– Nem erről van szó – védekeztem.

– Remélem is, mert szerintem rohadtul barátok vagyunk. A vacsora után meg főleg.

Csak néztem fürtöskére. Mi a fene? Kicsit a szívére vette ezt a haverkodást.

– Nézd, én nem akartam a lelkedbe gázolni, viszont tartom magam ahhoz, amit mondtam.

Harper levágta magát mellém, és közelebb húzódott, mert érzékelte, hogy minden fül a mi beszélgetésünket kagylózza.

– Ennyire zavar a társaságunk, komolyan? – vigyorgott.

– Nem zavar, egyáltalán nem. A ti barátotok továbbra is szeretnék lenni, csak...

– Aha, értem. Mi bajod van vele akkor?

Sóhajtottam - megint.

– Semmi! Csak úgy érzem, ennek nem lenne semmi értelme.

– Annak, hogy együtt ebédeljünk?

– Te ezt direkt csinálod – böktem felé. – Ráadásul rosszul is.

– Tehát akkor, mi a lényeg?

Meg sem hallotta, amit mondtam. Jellemző.

– Jobb lesz, ha megtartjuk ezentúl a távolságot. Ennyi az egész.

– Legyen. Bár csak, hogy tudd, mit gondolok, szerintem hülyeséget csinálsz.

Nem, dehogy – mondta vissza az agyam neki.

Ó, dehogyisnem – válaszolta a szívem.

Csendben néztem, ahogy Harper feláll és elmegy. Egyedül maradtam, egy rakat kíváncsi szempárral. Halleluja.

Azt hittem, sosem telik el a nap. Lehet, hogy üldözési mániám lett, viszont bárhová mentem, úgy éreztem, engem figyelnek. Hogy kik, arra nem jöttem rá. Amikor elhaladtam az udvar mellett, észrevettem a focipályán az edzést. Kétségkívül a Savannah Hurricanes tagjai voltak azok, akik vért izzadva küzdöttek a pályán. Egy félreeső sarokból figyeltem őket, emlékezetembe véstem minden gyakorlatukat. Azt sajnos nem mondhatom, hogy sikerült megkedveltetniük velem a focit, ez az edzés talán még barbárabbnak tűnt, mint a múltkori meccs. Az edző szinte semmit mást nem csinált, csak sípolt meg ordítozott a szerencsétlen srácokkal. Egy percre sem cseréltem volna velük.

Mivel véget ért az utolsó órám is aznapra, elindultam hazafelé. Csoportosítottam magamban, mit kell tanulnom, és erőnek erejével legyűrtem a vizsgafrászt. Az üldözési mánián kívül ugyanis ez kezdte átvenni a hatalmat az elmém felett. Hiába minden stréberségem, ezektől a vizsgáktól kicsit becsináltam.