- Egyáltalán mi a pontos oka annak, hogy nem mehetek el egy fiúval, aki tetszik, randizni? Miért gondolod, hogy rögtön az ágyában kötnék ki? Ennyire nem bízol bennem?
- Nem benned nem bízom, hanem a fiúban. Mi is a neve ennek a fiúnak?
- A neve Brad – válaszolom két szemforgatás között.
- Véletlenül nem az a Brad aki miatt puffogsz és teljes letargiába esel, mert szüntelenül piszkál, és megaláz az iskolatársaid előtt?
- De igen ez az a Brad – lomhán leülök a bárszékre, lekönyökölve a pultra, fejemet így támasztva meg.
- Ezek után te persze képes vagy megbízni benne? – eközben már folytatta konyhabeli munkálatait.
- Az emberek képesek a változásra – széttárom a kezem és az asztalra csapok.
- Mond meg ennek a fiúnak, hogy ha tíz óráig nem hoz haza, neked szobafogság, neki meg felkeresem a szüleit.
- Anya, ne már! Tíz óra? Meg a szüleit? Hol vagyunk, óvodában?
- Kell vagy nem kell te döntesz? – kiakadva nézek Bethre, mire ő segítő válaszként egy vállvonást és egy „ez több mint a semmi" fejet küld.
- Jó! – a pultra csapva felkelek a székről, felkapom a táskám és elindulok a lépcső felé.
Duzzogva lököm be magam után az ajtót, annyira felmérgesített, hogy Bethről meg is feledkeztem. Lassan nyílik ki az ajtó és Beth csak az orrát dugja be, nehogy bármilyen repülő tárgy levigye a fejét. Csupán az a kép tárult elé, hogy hasalva fekszem az ágyamban az arcomat a párnába temetve. Legszívesebben sikítani tudnék. Állandó piszkálódás tárgyát képezem, de hisz nem is csoda, ha a szüleim nem engedik a velem egykorú társaim társadalmi normáit követhessem. Ebben a mai világban, ha már valakinek önálló gondolatai vannak, már ki van nézve, úgy néznek rá, mintha minimum két feje lenne az embernek. Ezért inkább az ember, megóvván magát a lelki sérüléstől, hogy egy roncs legyen, inkább megpróbál beilleszkedni, követni a társait, beállni a csordába. Végig vonulni a csordával a gimis éveket. ilyenkor jön az a rész, hogyha a lányt a szülei nem engedik, hogy csak egy legyen a millióból, hanem legyen egyedi, de a lány vagy fiú mégis inkább az unalmas tömeggyártású robotok közé szeretne tartozni, akkor jönnek a kicsapongások. A megszökök itthonról, iszok, drogozok, és egyéb nyalángságok. Szóval valaki erre folyamodik, de én nem vagyok ilyen ember, képtelen lennék rá.
Szép lassan elérkezett a hat óra. A szívem a torkomban dobogott. Életem első randija, fogalmam sincs mi ilyenkor a szokás. Honnan tudom, hogy mikor jön a csók? Én kezdeményezzek, vagy hagyjam, hogy ő kezdeményezzen? Jajj minnél többet gondolkodom rajta, annál idegesebb leszek. Beth adott kölcsön ruhát. Az én ruhatáramhoz képest elég kirívó, de a mai tini divathoz képest még mindig elég apácás.
Egy kissé térd feletti rövid barna szoknya, egy egyszerű fehér pántos felső, és egy kötött blézer, balerina cipővel. Beth ragaszkodott hozzá, hogy a hajamat eresszem le, de azért ebbe már nem mentem bele. Már úgy meg van szokva, hogy fel van kötve, meg lehet hülyeség, de túl hivalkodónak érzem magam.
- Így ni! Csini vagy! Visszafogott, de csini.
- Köszi – végig néztem magamon a tükörben, és egy átlagos lányt láttam, semmi extra,
demost először, tényleg csinosnak éreztem magam. Megfordultam, és Beth nyakábaborultam, nyomtam egy puszit az arcára, majd elkezdtünk egymás kezét fogvaugrálni a szoba közepén. Majd hirtelen megszólalt az ajtócsengő. Megdermedtünk. Eddig is a expirQzi3
YOU ARE READING
Kedves Naplóm!
RomanceLeyla Lawrence. 17 éves, gimis. Élete legnagyobb lehetőségét látja meg egy gyorsétkezde hírdetőtábláján. Az egész életét megváltoztatja. ((Figyelem! A történetben, kitalált dolgok és helyszínek szerepelnek. nem mindig egyeznek meg a valósággal :D))
