Kedves Naplóm!

Első találkozás

Hétfő

Egész hétvégén aludni sem tudtam, az izgatottságtól, ami azóta bennem volt, hogy közölte Carmen a nagy hírt, miszerint megkaptam a munkát. Így már fél hétkor kidobott az ágy. Vettem egy frissítő zuhanyt, hátha lenyugszom tőle, de sajnos nem segített a vonat zakatolására emlékeztető szívem dobogásán. A szokásos kinézetet öltöttem magamra. Konty, sötétzöld hosszúujjú felső, és egy nadrág, igen van nadrág is a ruhatáramban, bár nem túl sokat hordom. Hosszasan bámultam a tükörben magam, miközben szépen lassan kezdett előtörni belőlem a rémület. Most gondoltam csak bele, hogy egy kitudja hány négyzetméretnyi területen, többszáz emberrel leszek összezárva, valószínűleg át is néznek rajtam, vagy ami mégrosszabb, átlépnek rajtam, hisz ki is venne észre egy szürke takarítópatkányt? Az élet szeret viccet űzni a nyomoromból. Azért jöttem el New Yorkba, hogy tiszta lappal kezdjek, hogy ne az legyek aki voltam odahaza, erre sikerül egy olyan munkát kiválasztanom, ami nem is lehetne messzebb a kitűzött célomtól.

Carmen, ahogy ígérte lent várt egy már leintett taxival mögötte. –Na gyere már! El akarsz késni az első munkanapodon? Beszáltam a taxiba, de rögtön meg is bantam. Nem olyan tiszta és rendben tartott jármű volt ez, mint amivel a reptértől jöttem idáig. Koszos, enyhe lábszag, ami keveredik egy két hetes oszladozó hulla szagával, és a kocsi hátsó ülését már nem is láttam milyen színű a tömérdek rágógumitól, ami a támláját ékesítette. Gyomor forgató látvány és szag volt. Oda is súgtam Carmennek, hogy talán ennél lepukkantabbat is találhatott volna, mert még ez nem elég nagy kihívás a reggeli gyomromnak, ő ezt csak egy halk nevetéssel reagálta le. Az egész univerzum ellenem fogadott, hogy megtegyem a nemépp legimponálóbb első benyomást a legelső munkanapomon. Ha nem lett volna elég, hogy hozzávetőlegesen kétpercenként vettem levegőt a taxiban, még dugóba is kerültünk. Éreztem, hogy talán már elég ideje ülünk a kocsiban, hogy ne legyek tapintatlan lehúzni azt ablakot, némi frissebb levegőért, de a kilincs nem mozdult.

Életem lehosszabb félórája volt, amit a közlekedési káoszban tölöttünk. Nem tudtuk elkerülni a késést, így kicsit már előre tartottam a leendő főnököm kiborulásától, és hogy mit gondolhat rólam. Futva rontottunk be a számunka fentartott öltözőbe. Annyira el voltunk csúszva, hogy még szétnézni sem tudtam, Carmen minden lépését követtem, tehát valószínűleg el is tévednék, mert még az utat sem tudtam megjegyezni. Magunkhoz vettük a szükséges felszereléseket, felpakoltuk a kis takarítókocsinkra, majd belépett az ajtón egy negyvenes, jólfésült férfi, egyszerű, mégis igényes és tekintéjt sugárzó öltözékben. –Carmen! –Igen, tudom Jim, ne haragudj, de hatalmas dugóba keveredtünk. Ő az új lány, Leyla. Odaléptem hozzá, hogy a kezem nyújtsam és hivatalosan is bemutatkozzam, hisz a jóneveltség ezt kívánta. –Örvendek, Leyla Law... - Nem érdekel a teljes neve, úgy sem fogom megjegyezni, és legközelebb a késést mellőzze. Majd nem fogadván a kéznyújtásomat, távozott is. Nem vagyok hozzászokva az ilyen modortalan emberekhez, minden más elmondható Lakewoodról, de hogy tiszteletlenek lennének az emberek, nos azt nem. Ledermedtem egy pillanatra, mert nem hittem a szememnek és a fülemnek. – Ne foglalkozz Jimmel. Ha rossz napja van, ritka paraszt tud lenni. Amúgy jó fej –mentegetőzött Carmen. – Ne haragudj, ha az imént történtek után ezt nehezen hiszem el.

Próbáltam Carmen szavaira figyelni, de teljesen elvonta a figyelmem a látvány. Az az energia és sürgés-forgás, ami körbe lengte a díszletet, magával ragadó érzés. – Minden nap változik, hogy melyikünk takarítja kinek a trailerét. De ez ki van írva a műszaktervben. Már a te neved is ott van – ecsetelte. –Máris? Hisz csak ma kezdtem – lepődtem meg. – A takarításhoz nem kell atomfizikusnak lenned. Ma még vele leszek, és elmondom a menetet, holnaptól viszont már mindenki megy a saját beosztása szerint. Rémísztő gondola volt, legszívesebben Carmen hátsójában lettem volna, addig amíg úgy nem érzem mostmár előbújhatok. Akárcsak a kengurúk és kisbabyjük.

Persze nem voltunk egész nap egymás nyakában. Néha-néha elszakadtunk egymással, míg ő a többi kolleganővel trécselt, én meg ámultam és bámultam, a felmosót támasztva. –Új lány, igaz? Kérdezte az egyik. – Igen, majd elmúlik a varázs – felelte Carmen!

Munka után a takarító csoportunk beült egy közeli kocsmaszerűségbe. Engem is meghívtak, mondván, hisz már én a csoport tagja vagyok, és így legalább megismerhetnek. Ezt igazán kedvesnek tartottam, bár fáradtnak éreztem magam, de tudtam, ha most nem megyek, talán sosem hívnak többet, és azt hiszik karót nyelt vagyok. Ugyan már jó pár napja annak, hogy alkoholt ittam, de még mindig rá se tudtam nézni bármilyen italra, így maradtam a jól bevált narancslénél. Sokat beszélgettünk, és nevettünk. Hihetetlen milyen lazák errefelé az emberek és milyen sokszínű ez a társaság is. Van köztük latin-amerikai, törzsgyökeres New Yorki, ázsiai, sőt egy orosz hölgy is. Oly sokféle ember, oly sokféle kultúra, és nézőpont. 

A következő munkanapomon sikerült időben beérnem. Kutya fáradtan, mert tegnap elég sokáig elhúzódott a mi kis traccspartynk. Kitudja hány pohár kv után sikerült életet lehelnem magamban, hogy akár egy rongyot is meg tudjak emelni.  Ránéztem a beosztásomra, ma mely területek az enyémek. Öt trailert kaptam. Emily Jones, Kate Flanigan, Gabriel Shore, Jackson Pristol, és Chris Wolblum. Három férfi név is szerepel a listámon, három férfi hálókocsiját kell kitakarítanom, már előre félek, milyen látvány fogad. Meglepődve vettem észre, hogy ezek közül a nevek közül egyik sem ismerős. 

Az eltöltött másfél napom alatt nem találkoztam semmi megbotránkoztató látvánnyal, aminek őszintén tudtam örülni, így nem kellett lerombolódnia annak a tévképzetemnek, miszerint a színészek egytől egyik jól nevelt, és tiszta, fegyelmezett emberek. Tisztának tiszták, bár rumlisak. Emily, Kate, Jackson már kész, még Gabriel és Chris hátra van, és a mai műszakom is letelt. Fülig ért a szám míg átsétáltam egyik kocsitól a másikig. Lépten-nyomon valami kellékbe botlottam, a szünetüket tartó karbantartókba, elhaladtam a "Jelmez" "Smink" feliratú lakókocsik mellett is. Furdalt a kíváncsiság mi lehet bennük, mindannak ellenére, hogy sem a divatban, sem a sminkelésben nem jeleskedem. Életemben talán kétszer ha ki volt festve a szempillám, és azt sem magamnak festettem. -"Garbiel Shore" - állt az ajtón. Bekopogtam, mégse törjek rá csak úgy udvariatlanul, ha valami véletlen folyamán bent lenne. Már nyúltam volna a kilincsért, mire kinyílt az ajtó, és megláttam életem legszebb férfiját. Rögtön elkaptam világítóan kék szemeit, amely tökéletes kontrasztban állt sötét barna hajával. Látszódott a megfeszült ér a nyakán, mikor oldalra biccentette csodálatosan szimmetrikus, erős arccsontozatú fejét jelenlétem idegenségére. A fekete rövid ujjú póló, a pont rászabott farmernadrággal tökéletesen kiemelte teste tökéletes formáját. Ahogy ott állt az ajtóban, egyik kezével az ajtót támasztva, másikkal a telefont tartva, teljesen elállt a lélegzetem. - Segíthetek - kérdezte izgató britt akcentusával? -Öhm... öhm... - igazgattam zavaromban a ruhám - takarítás. Ennyi. Ennyit tudtam kinyögni a kezdeti sokk után. -Oh, oké, rendben, akkor addig sétálok egyet. Köszönöm, drága. Mindvégig a telefonját bámulva suhant el mellettem.