Kedves Naplóm!

Egy izgalmas nap folyt.

Anyum a konyhában tevékenykedett, kontyba fogott vörös hajával, és a süti mintázatú kötényében. A szívem egyre gyorsabban és hangosabban vert miközben közeledtünk a konyha felé. Meg-meg torpantam, odasúgva Bethnek, hogy ez nekem nem fog menni, de ő mindig lökött rajtam egyet, hogy haladjak már. Igaza volt. Nem vesztegethettem az időmet hisz pár óra múlva Brad itt fog állni az ajtó előtt. Szépen lassan leültünk a konyhapulthoz, letettük a táskánkat a földre. Karót nyelve ültünk egymás mellett, néha-néha félve, lopott pillantásokat vetettünk egymásra. Beth bólint, szemöldökét felhúzva, ajkát kissé csücsörítésre zárva, jelezvén szólaljak már meg. Én meg könnyben úszó szemmel, nedves homlokkal bólintottam nemet válaszként. Szentül hiszem, hogy drága anyám szakmát tévesztett. Valamelyik titkos szervezetnél lenne a helye, mint viselkedés elemző, mert rögtön kiszúrja, ha valami olyat közlünk, kérdezünk, - és bármennyire is mesterei vagyunk a színészetnek - ami neki nem fog tetszeni, abból megmondja, ahogyan a levegőt veszed.

- Na most mit csináltatok? – a pultnak támaszkodva, fejét oldalra biccentve mered mindkettőnkre.

- Ő... hát izé... - Beth kezdett bele, így első nekifutásra, totál díjnyertes, megható beszédébe.

- Anyu! he-he-he – fészkelődve, a pulton végigsimítva, kínos színlelt nevetés kíséretében vágok közbe.

- Az van, hogy szeretnék kérni egy nagy szívességet tőled, va...

- Ha te szívességet kérsz tőlem, drága lányom, abból sosem sült ki jó.

- Ezt meg mégis hogy érted? – egyik szemöldököm felvonva állok eme kijelentés előtt.

- Például tavaly, mikor kölcsön kérted apád kocsiját, nem kis összegbe került nekünk az a szívességed.

- Igaz, hogy friss jogsis voltam, de az a fickó egy barom volt, ki tudja, mióta vezet, és a kressz még mindig kifog rajta.

- Hogy mondod? Hogy mi volt a fickó? – kérdi felháborodva. Igen, nem nagyon tolerálják a csúnya szavakat, és néha megfeledkezem magamról, hogy nem az iskolában vagyok.

- Úgy értem, félreértés volt, az úriember hozzá nem értéséből kifolyólag. – felvettem a magazin mosolyt.

- Na, de térjünk a lényegre. Mit szeretnétek?

- Oké, kerek perec ki fogom mondani. Ma este hatkor randim lesz. Mond azt, hogy elmehetek.

- Ki van zárva!

- Anyaaaa! Légy szíves – kérleltem. Nem hittem, hogy egyszerű lesz meggyőzni, de azt nem gondoltam volna, hogy zsigerből nemet mond.

- Nem, ki van zárva! Mit mondtam neked? Hogy nem kell a többiekhez csatlakozni, ugye? – felvette a kioktató hangnemét.

- De anya, tizenhét éves vagyok, apácaként öltözöm, már az is csoda, hogy valaki nem úgy néz rám, mint egy idiótára, plusz ez a srác nagyon tetszik nekem. – magyarázkodom.

- Na és mégis mi a tervetek? Gondolod, hogy a korodbeli fiúk csakúgy elvisznek randira és nem várnak érte semmit?

- Ahhoz képest, hogy hitben élő ember vagy nagyon sokat ítélkezel, és előzetes következtetést vonsz le – már most kissé indulatosabb hangnemben válaszoltam vissza.