Kedves Naplóm!

Az új remény

Furcsa izgatottság töltött el, ahogy becsúsztattam a borítékot a ládába. Az idegesség, és a felajzott izgatottság furcsa egyvelege. Egy pillanat erejéig el is bizonytalanodtam vajon készen állok e csapot papot itt hagyni három egész hónapig. Kell ez nekem? Itt hagyni mindent három egész hónapra? Tényleg ennyire menekülnék az életemből? Képes vagyok rá, hogy egyedül nekivágjak ennek? Ahogy mindezeket a gondolatokat karcoltam bele az új naplómba, melynek lapjai úgy susogtak, mint ahogy a tűz recsegeg a kandallóban, arra kellett rájönnöm, hogy az összes kérdésemre a válasz egy nagy IGEN. Érzem, hogy változásra van szükségem.

Egyre inkább menni akartam New Yorkba. Alig győztem kivárni a válaszlevelet. Ami legalább egy hónap. Mire minden beküldött pályázatot átolvasnak. Legalább is a weboldalukon ezt tüntették fel. Így egy igen hosszú és idegőrlő hónapnak nézek elébe.

Mint ahogy lenni szokott, minden csoda három napig tart. Tartja a mondás. Már olyan mintha a porbaalázásom meg sem történt volna. Már senkit sem érdekeltem. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Nagyon hosszú volt ez a két hét. Kezdtem azt érezni, hogy ebbe belebolondulok. Ha nincs Beth és a felfüggesztés, egészen biztos, hogy anyám gyógyszeres fiókja után nézek. Őszintén meg is fordult a fejemben, annyira elviselhetetlen volt a mindennapi gyomorgörcs, az árgus szemek a hátamon, a kuncogások valahányszor elmentem valakik mellett....

Eszelős nevetgéléssel töltöttük az ebédszünetet, amikor hozzánk lépett egy átlagos, barna hajú, kék szemű srác. Szemüvege lomhán feküdt az orrán. Nem láttam még erre. Mintha a matekszakkör tagja lenne. Csak halványan rémlett, mintha köztük véltem volna felfedezni. Ők mindig a folyosón dekkoltak a padon, vagy a földön. Egy kupacnyi könyvvel körülöttük. De sosem vettem tudomást róluk. Mindig elmentünk mellettük. Mintha csak a folyosó részei, a bútorai lennének. Mindennapi látvány volt. Az tűnt volna fel, ha már nincsenek ott, de még akkor sem tudtam volna megmondani mi hiányzik a folyosóról. Na ilyen szinten voltak ők láthatatlanok. Se nem lúzer se nem suliceleb. Őket mindig békén hagyták. Mindenki tudta, hogy léteznek, de senki nem tudta kik ők. A tökéletes hely az iskola evolúciós létráján. Most így tüzetesebben munstrálva az arcát, a maga módján elég helyes. Szimmetrikus arccsontozat.

- Sziasztok-a kezünkbe nyomott egy szórólapot és már ment is tovább. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és furcsa érzés tört rám. Hatalmasat dobbant a szívem, szinte belesajdult a mellkasom. Nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Nem értettem mi ez. Nem bírtam levenni róla a szemem, ahogy távolodott. Az enyhe szél úgy lökte vissza hozzám az illatát, mintha csak egy ártatlan könyörgését hallotta volna meg a bitófán. Mint egy jól lőtt kép. Amikor minden homályos és csak ő ugrik ki a kép közepén. Ilyet éreztem Bradnél is. Annál a tohonya fatönk fejű majomnál. Első szerelmi csalódásom. Jajj ne! Ez megint olyan lenne mint Bradel? Vagy ez már valódi? Olyan valóságosnak tűnik.

Hirtelen erős fájdalom hasított a bal karomba. Beth volt az. Egy jókorát sózott ököllel rám.

- Most mi bajod van?- ahogy a fájdalomra reagálván felé fordítottam a fejem magamon is éreztem és szerintem látható jelei is voltak annak milyen bárgyú arcot is vághattam.

- Ohohohó! Csak nem? Leyila! Csak nem bejön a srác?

- Áh dehogy is! Miből gondolod?- próbáltam leplezni, és úgy viselkedni mintha teljesen semleges lenne nekem a kérdés. Eligazítottam az arcomból egy tincset, és ficánkolna fordultam vissza eredeti pozíciómba. Egy finom orr alatti mosoly kíséretében megfordítottam a lapot.

0