Kedves Naplóm!

Búcsúzás

Egész éjjel utaztam, csak körbe-körbe a városban. Az utcák kihaltak voltak. Csak a közúti világítás fénye csillogott vissza a nyírkos betonról. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy emberek élnek ebben a kisvárosban. Oly sokat sírtam ezidő alatt. Égetett a szemem, piros pír borította az arcom, úgy éreztem kész, vége, nem jön ki több. Nem tudtam több könnyet kiereszteni magamból. A telefonom folytonos rezgése mindig kizökkentett a magányomból, így már azt is kikapcsoltam. Csak néztem ki az ablakon, nem is tudom egyáltalán pislogtame. Gondolkodni sem volt erőm. Elfáradtam. Végig futott rajtam a hideg, amikor egy hüvös kéz érintette meg csupasz vállam. –Kisasszony –a buszvezető volt- végállomás! – Sápadtan néztem vissza rá. – Jól van kisasszony? Felhívjak önnek valakit? – Öhm... nem, köszönöm. – Kicsit kótyagosan összeszedtem a holmijaimat, majd leszálltam a buszról. Jól esett a kicsit hűvös levegő. Úgy éreztem lázam van, ennyire kimelegített a sírás. – Messzi lakik kishölgy? – szólt utánam a busz vezetője. – Ugyan, nem! Csak pár sarokra innen. – eröltetett mosoly kíséretében intettem búcsút a sofőrnek. Persze hazudtam. A város másik végében laktam, de sétálni szerettem volna. Kiszellőztetni a fejemet.

Össze voltam zavarodva. Újra és újra lejátszódtak a fejemben a kedves emlékek képei. Milyen gondtalannak, és boldognak éreztem magam Matt mellett. Az első csókunk. Az érzés mikor majd ki ugrik a szíved a helyéről, amikor hozzád ér. Miért tett volna ilyet? Rossz barátnő voltam? Tudom, nincs sok tapasztalatom benne, de annyira szörnyű csak nem lehettem! Mit csináltam rosszul, hogy ezt érdemeltem? Nem is tudtam mit érezzek. Bánatot, haragot, szégyent? Fogalmam sincs hány óra lehet, talán vissza kéne kapcsolnom a telefonom, Anyum totál meg fog ölni, hogy nem tud elérni, és a végén nem mehetek el New Yorkba, ahova most az eddignél is jobban vágytam.

Ezt a számot sem láttam még sosem a kijelzőmön! Tizenkettő. Ha nem ismerném a körülményeket, azt hinném, népszerű vagyok, és mindenki engem akar. Nade ki akarna engem, ha még a barátom, aki elvileg szeretett és én is őt, képes volt így porig alázni? Meglepő fordulatként, Édesanyám része a tizenkettőből, csak négy. Három jött Bethtől, és a maradék öt pedig Mattől. Görcsbe szorul a gyomrom és az öklöm is, mikor megpillantottam a nevét a képernyőmön. Még a háttér képen is mi vagyunk. De nem csak hívás volt. Smsből is tornyolsul ott pár darab. Mind Mattől. „Hívj vissza, kérlek!" „Megmagyarázom!" „SAJNÁLOM!" „Kérlek beszéljük meg!" Egy gúnyos horkantással nyugtáztam a látottakat, majd kitöröltem mind. A szomorúság érzését lassan átvette a harag, ami hamar át is váltott dühbe. Olyan eszeveszett feszültség lett úrrá rajtam, hogy ordítani tudtam volna. Amit meg is tettem. Csak álltam ott az utcán, a lámpafények alatt, és kiáltottam, ahogy a tüdőmön kifért. Már oly sok filmben láttam, hogy erre bíztatják a szereplők egymást. Mindig ostobának tartottam őket. Mégis miképp szállna el belőled a harag, mert pusztán kiabálsz? De most megértettem. Könyebb lettem.

Jobbnak láttam még most felhívni Anyát. Meglepetésemre, még nem hívta a rendőrséget. Nem is kiabált. Megnyugtattam, hogy nincs bajom, csak elaludtam a buszon. Nem volt kedvem elmesélni az egész történetet. Tekintve, hogy nem is tudott Matt létezéséről. Nem kellett hazasétálnom, Beth eljött értem kocsival. Mert természetesen Beth volt az első, akit Anyum riasztott, hogy nála vagyok-e, mert elvileg vele tanulok, így ő is ott volt nálunk. Hajnali négykor. Nekem nem engedték letenni a jogosítványt. Ki tudja miért, de biztos erre is fel tudták volna hozni a Biblia egy paragrafusát. Egy közeli buszmegállóban vártam Bethre nem messze onnan, ahol leszálltam az erődömről. Így neveztem el. A magány erődje. Várakozásom ideje alatt végig néztem a telefonomban a képeket kettőnkről Mattel. Ilyenkor a filmekben mindig az a jelenet következik, hogy elpusztítok mindent, ami hozzá köt, vagy rá emlékeztet. De képtelen voltam megtenni. Hazafele elmeséltem mindent Bethnek a ma estémről.

2 nappal késöbb

Még sosem voltam ilyen hosszú nyaraláson, így fogalmam sincs mindent elpakoltam vagy kelleni fog valami. Kint pakoltunk be a kocsiba. Anyuék is szívesen kivittek volna, de ő maguk ragaszkodtak hozzá, hogy Bethel menjek ki a reptérre. Kora reggeli órákhoz képest a nap ereje teljében ontotta ki magából a meleget. – Mindened megvan cukorborsó? – kérdezte Apum. – Jajj Apa! Mondtam már, hogy ne hívj így, már nem vagyok öt. – mondtam neki nevetve. – Nekem mindig a cukorborsóm leszel, és nagyon hiányozni fogsz– majd magához ragadott egy hosszú és ciki ölelésre. De akkor nem éreztem gáznak. Visszaöleltem. Az elmúlt napok eseményei révén jól esett egy kis Atyai istápolás, és sosem tudhatjuk mely kimondott vagy ki nem mondott szó lesz az utolsó. – Nekem is hiányozni fogtok – válaszoltam gyilkos ölelésében – de Apa most már kezd elfogyni az oxigénem, megtennéd, hogy lazítasz a szorításon – poénkodtam. Kuncogva engedett el. – Megnézem Anyádat odabent. – Hogy vagy – kérdi Beth? – Mmm azt hiszem jól – hazudtam. – Mióta is vagyunk barátnők, L? – Óvoda óta – felelem. – Akkor mikor tanulod meg végre, hogy tudom, mikor hazudsz. – Hát most mit mondjak? Örülök, hogy megyek New Yorkba, de mégis itt hagyok egy darabot a szívemből, amit már nem kapok vissza – mondtam a cipőm orrát fixírozva, miközben lopva veszek kisebb pillantásokat a környékről. – Rá vársz, nemigaz – olvasott a fejemben Beth? – Hát tudod, mint a hőn szeretett szerelmes filmjeidben. Mindenkinek lejátszódik a fejében, hogy már épp szállnál be a kocsiba, mikor megjelenik esdeklő bocsánatkéréssel, majd egy kibékülő csókkal búcsúztok – ecsetelem bánattal a hangomban. – Mindenki tudja, hogy nem maradsz együtt az első szerelmeddel. Ha valaki erre képes a szeretet nevében, nem éri meg, hogy várj rá. Találsz nála jobbat. De szerintem ideje lenne befektetned valami ujjlenyomatos naplóba, már ha létezik ilyen – nevetett. Egyetértő bólogatással hallgattam végig ezt a monológot, és meg kell valljam igaza van. Nem normális, ha valaki ilyet tesz miközben azt mondja szeret. Bár a remény nem halt ki belőlem az utolsó pillanatig sem. Reméltem, hogy felbukkan és esdekel, hogy ne menjek el, vagy hogy velem jön erre a három hónapra, és jóváteszi. Ami azt illeti, magam sem tudtam volna hogyan kárpótolhatott volna ezért. – Kész vagytok lányok – Anyum hangja zavarta meg a beszélgetésünket? – Igen Mrs Lawrence, szerintem minden megvan – erősítette meg Beth. – Oh... gyere ide – Anyumon volt a sor, hogy megnyomorgasson – Nem örülök neki, hogy el kell menned. Olyan fiatal vagy még – szájlebiggyesztve jegyezte meg. – Anya. Nem vagyok már kislány. Nem tarthattok kalitkában. Egyszer felnövök. Egyébként is most nagy szükségem van egy kis levegőváltozásra – feleltem. – Én azért mégis megpróbálnám azt a kalitkás dolgot – mosolyodott el nedves szemmel, miközben simított egyet a fejemen és nyomott egy puszit az arcomra. – Vigyázz magadra, és azonnal telefonálj, ha földet értetek – utasított Édesanyám. – Persze az lesz az első! Na sziasztok - a mondatom végét elnyújtva szálltam be Beth mellé a kocsiba. A borongós pár napom ellenére jó hangulatban telt a kocsiút. Nem akartam pont ma belesüllyedni a depresszióba. Ennek a mai napnak kell lennie életem egyik legjobb és legvidámabb napjának.

Rengetegen álltak a parkolóban a reptéren. Épphogy találtunk szabad helyet, míg kipakolok a kocsiból, és Beth bekísér. – Te jó ég! Mégis mit pakoltál ebbe bele? Kokót arany rúdba öntve? – nyöszörögve szedi ki az egyik táskámat a csomagtartóból. – Ne olyan hangosan! Meg vagy te őrülve? Csoda, hogy nem a földön fekszem még valami izomagyú biztonságis alatt! – figyelmeztetem. Itt még a falnak is füle van. Kilenc tizenegy után megszigorították a poggyász átvizsgálást és az egész ellenőrzési folyamatot. Ha valaki bármilyen ópiátra emlékeztetőt fingik, már azon kapod magad, hogy bilincsben vársz a rendőrségre a hátsó helyiségben. Elég gördülékenyen ment az átvizsgálás. A kapuban még elbúcsúztunk egymástól. Bevallom kicsit nehezebb volt az elválás, mint hittem, pedig csak három hónapra megyek el, de valahogy mégis ott a gombóc a gyomromban.