megmutatta. Természetesen a kocsiban fogyasztottuk el a szent ételt. Mármint ő, én még a szagától is undorodtam.
- Alig ettél valamit – mondja teli szájjal, kisebb kajadarabokat célozva rám.
- Öhm... mert nem igazán vagyok most éhes – válaszoltam kis szerényen, mert azért
mégse én legyek a bunkó, nem mondhatom csak úgy az arcába, hogy igen bazd meg mert ki nem állhatom a hal rudat meg a kólát, a sült krumpli magában pedig gyomorforgató a magába szívott tömérdek olajtól.
- Ha nem kell, akkor majd én megeszem – majd kikapta a zacskót a kezemből, és mint
aki egy hete nem evett, elkezdte kicsomagolni. Én embert még nem láttam így enni. Nem. Nem enni, zabálni. Kidülledt szemmel dermedtem le az eseményektől. Na, kellett vagy tizenöt perc, míg megtömi a majmot, meg legalább húsz böfögés, hozzávetőlegesen, mert ötnél már abba hagytam a számolást. Ekkor már kezdtem meghomályosodni, hogy talán Brad nem olyan, mint ahogy képzeleteimben élt. Ezt követően végig hallgattam, ahogy szurkol a kedvenc csapatának, már csak egy üvegsör hiányzott a kezéből. Unalmamban persze én is néztem, és a végére, még meg is értettem a játékszabályt. A meccs végén elkocsikáztunk egy szép, mondhatni már romantikus autóparkolóba. Volt egy hely ahonnan rá lehetett látni a városra, majdhogy nem az erdő szélén volt. Valóban nagyon hangulatos volt, ahogy ki volt világítva az egész város. Ekkor felcsillant bennem a remény szikrája. Leállította motort. Majd felém fordult, és a karját a fejtámlámra rakta, és itt volt az alkalom, amire minden lány vár. A csók pillanata. A legjobb pillanat a csók előtti pillanat, amikor az ajkak majdnem egymáshoz érnek. Na, mármost ez a pillanat már magában nem volt olyan izgalmas, és romantikus az este előző eseményeit figyelembe véve. Na, szóval már éppen összeértek az ajkaink, amikor is eltoltam magamtól.
- Gyönyörű itt a kilátás – vágom ki magam a kínos szituációból.
- Igen tényleg az – majd újra bepróbálkozik. Ránéztem az órára, kilenc múlt pár
perccel.
- Öm, azt hiszem itt az ideje, hogy hazavigyél, tudod, tíz óra a határidő.
- Nem baj, nem fogja anyud bánni, ha késünk pár percet. – majd tesz még egy
kísérletet, arra, hogy megcsókol, ekkor már a düh és a félelem kerített hatalmába. Kicsit durvábban ellöktem magamtól.
- Kérlek, vigyél haza! – erősködtem.
- Höh, jó, oké, karót nyelt apáca!
Sértődötten hazavitt. Egész úton nem szóltunk egy szót sem. Ahogy begurult a ház elé abban a pillanatban kivágódtam a kocsiból és gyors léptekkel berontottam a házba miközben elhajtott a hőn szeretett kocsijával.
- Kicsim! – szüleim a tévé előtt ültek a kanapán egymás karjaiban, mikor az
ajtócsapódás okozta zajtól szétrebbentek. A könnyeimmel küszködve rontottam ajtóstul a házba, majd fel a szobámba. Magamra csuktam az ajtót, a táskámat lehajítottam a földre és zokogva dőltem az ágyba. Anyum kopogott finoman a szobám ajtaján.
- Bejöhetek? – kérdezte félve, már majdnem suttogva.
- Gyere! – könnyeimet törölgetve ültem föl az ágyamon.
- Szeretnél beszélni róla?
- Baj lenne, ha nem részletezném? Egy bunkó volt, Anya! – szipogtam.
- Értem – leült mellém és a hátamat simogatta.
- Egy katasztrófa volt.
- Ennyire bánt téged, hogy így alakult az este? – kérdi.
- Ez most komolyan kérdezed? Miért talán örülnöm kéne neki?
VOCÊ ESTÁ LENDO
Kedves Naplóm!
RomanceLeyla Lawrence. 17 éves, gimis. Élete legnagyobb lehetőségét látja meg egy gyorsétkezde hírdetőtábláján. Az egész életét megváltoztatja. ((Figyelem! A történetben, kitalált dolgok és helyszínek szerepelnek. nem mindig egyeznek meg a valósággal :D))
