Ez a történet egy lányról szól, aki különös körülmények között két srác között örlődik. Katenek el kell döntenie melyik fiút választja, sajnos ez nem egy egyszerű döntés, az egyik fiúba már évek óta bele van zúgva, a másikat pedig csak egy balszeren...
Cammila csak a harmadik csengetésre vette fel a telefont, amikor pedig felvette így szólt: - Mondd gyorsan, mert .. -abbahagyta mert meghallotta, hogy sírok - K, miért sírsz, mi történt?!? -kérdezte ijedten. -E-eel ü-üütötteeem... -szipogtam a telefonba. -Miii?!?! Kit ütöttél el?! És mégis hogy?!- idegeskedett Cami egyből. -A-aalexeeeet!! - kiáltottam el magam, mert még jobban kitört belőlem a sírás. Milyen jó hogy egyedül voltam a kocsiban. -Mi vaan? Mármint Faith-et?! Alex Faithről beszélünk?!?!- döbbent le egyből.. -Igeeeeen.. - szipogtam megint. -Hol vagy most? Oda megyek!!- mondta kis csend után. -A kocsimban.. Épp hazafelé tartok....- mondtam, már kicsit nyugodtabban. -Te ilyen állapotban vezetsz?! Megőrültél?! - szidott le, egy szempillantás alatt. -Sajnálom, de valahogy haza kell jutnom...- mentegetőztem. -Állj meg most azonnal!! -De Cami, az út közepén haladok, nem állhatok meg csak úgy!!!- szóltam kicsit ingerülten. -Akkor keress egy parkolót, bánom is én..- nem hallottam már mit mondott, mert a telefon kiesett a kezemből. Valaki hatalmas sebességel belémjött. A kocsi kisodródott és egy kisebb árokban landolt, velem együtt. Amikor magamhoztértem, a fejem nagyon fájt, és a korházban ébredtem, anyukám és Cami ült az ágyam meletti két fotelben. Amikor észrevették, hogy kinyitottam a szemem, mind a ketten az ágyamra ültek. - Szia. - mosolygott rám anyu. -Hogy érzed magad? - kérdezte, egy kis ijedtséggel a hangjában. -Fáj a fejem. - mondtam teljesen őszintén. -De azt hiszem jól leszek. - mondtam, és feleröltettem egy mosolyt. Közben legjobb barátnőmre néztem, aki ijedten nézett rám vissza. - De K, mi történt??-kérdezte szomorúan. -Hát épp amikor szidtál, megtöröltem a szemem a könnyek miatt, és amikor már megtöröltem, nekem jött valaki, kiesett a telefon a kezemből, és már csak az árokba érkezésre emlékszem, aztán itt ébredtem fel. -ecseteltem az emlékeket. A következő pillanatban Cam lép be a korterem ajtaján, és szomorú mosoly jelenik meg az arcán. -Szia, te hadisebesült. -jött közelebb és lerakott egy gyönyörű virágcsokrot az éjjeliszekrényre. -Szia.-köszöntem neki, és felültem.- Ez csodaszép, köszönöm. -magamhoz vettem a csokrot, és egy méllyet beleszagoltam. A virág illata valamiért mosolyra késztetett. -Hogy vagy? -nézett rám szomorúan. - Jól leszek..-mondtam, és felszisszentem ahogy a homlokomhoz nyúltam. - Ne bántsd!! - szól rám anyu. -Bocsánat. Nagyon csúnya..?-néztem félve legjobb barátnőmre. - Nem, viszont tuti megmarad a helye..-mondta szomorkásan. -Ahj.. -szomorodtam el. -Van nálad egy tükör?-Meg sem szólalt csak elkezdett dúrni a kis kézitáskájában, majd elővett egy púdert, és odaadta nekem. Megnéztem a sebet a homlokomon, és arra jutottam, hogy úgy nézek ki, mint Harry Potter, annyi különbséggel, hogy nem villámalakú és nem Voldemort miatt van ott, hanem azért mert valaki belémjött és még ott is hagyott az út szélén... -Drágám, nem olyan vészes.-nyugtatgatott anya, nem túl sok sikerrel. - Nem vészes? Úgy nézek ki mint Harry Potter. - nevettem el magam kínosan. - Harry Potter menő!! -szólalt meg végül Cam is. -Kösz a bíztatást. -itt már nagyon nevettem. A függöny másik oldalán (tehát a szoba másik felén), egy srác feküdt, nem tudom mi történhetett vele, ugyanis semmi komolyabb baját nem láttam. Ráadásul Cameron, Harry Potter beszólásán még fel is nevetett. 1-2 órával késöbb anyáék leléptek, de megígérték, hogy holnap is jönnek, tehát örültem. -Szia, Damien vagyok, és te?? - nézett rám a szobatársam, aki ezek szerint Damien. -Kate. -mosolyogtam rá, mire ő is egy gyönyörű mosolyt villantott. -Miért kerültél be? -kérdeztem hirtelen, mert nem akartam kínos csendet. -Műtétem volt. -mondta teljesen nyugodtan. -Mivel műtöttek? -Vakbéllel. -nézett rám. - Veled mi történt? -Belémjött egy idióta.. -mondtam ki teljesen őszintén. -Amit kiszabadulok innen, megkeresem és megverem a homlokodon keletkezett seb miatt. -mosolyodott el csábosan, mire olyan vörös lettem, mint egy rák. -Rendben, köszönöm. Sajnos örökre megmarad. -szomorodtam el egy perc alatt. -Így is gyönyörű vagy...- amint kimondta, két kézzel csapott a szájjára, ebből leszűrtem, hogy nem akarta hangosan kimondani. -Sajnálom. -nevetett fel kínosan. -Semmi baj.- nevettem el én is magam. - Mikor engednek ki? - Talán holnap. Illetve remélem, az sem lenne baj, ha már ma este hazaengednének, de nem fognak. És téged? -Igazság szerint ha akrnék most is hazamehetnék. - nevetgéltem magamban. -Akkor miért nem mész???-csodálkozott újjonan szerzett barátom. - Mert ha haza megyek, mindenki megtudja mi történt, azt meg nem akarom... Van egy ember akivel nem igazán szeretnék találkozni.. Radásul tök jófej vagy, nem akarlak egyedül hagyni. -vidítottam fel magunkat. -Köszi.- mosolyodott el szerényen. -Megkérdezhetem ki az a személy..? -Hááát, kényes téma, de elmesélhetem. -mondtam, mire Damien, megpróbált átmászni hozzám.- Ne eröltesd, majd én felülök. -mosolyogtam rá.- Tehát úgy volt ez az egész dolog, hogy valakit majdnem elütöttem. Ez a valaki pedig az a srác, akibe reménytelenül belehabarodtam. -Te elütötted a srácot akibe szerelmes vaaaagy?? -kerekedett el a szeme, és alig akarta elhinni amit mondtam. -Csak majdnem, és véletlen volt!! -védtem meg magam. - Hogy lehet valakit majdnem elütni? -nézett értelmetlenül Damien. -Hát nem mentem neki kocsival, ráadásul olyan hirtelen jött ki elém a deszkájával és megijedt majd elesett, kapcsolni sem volt időm...- magyaráztam a hajam bügyörészve. - Tehát nem mentél neki autóval, de ő megijedt és ettől esett el, értem? -Igen. -És utána pedig megakartam vele beszélni egy dolgot, amit akkor nem beszéltünk meg amikor kellett volna, tehát amikor olyat kezdett dadogni, hogy "hááát.. izé... figyelj.." stb, akkor ráhagytam és elhajtottam... Aztán kb a szitu után 10 perccel megtörtént a balesetem.. - magyaráztam, vadul kapálozva a levegő, mindenféle idézőjeleket mutogatva a levegőben. -Wooow. -ámult el újjonan szerzett barátom. -Hááát, igen. -nevettem fel, mintha semmi sem történt volna. -Egyébként merre laksz? Csak mert még nem igazán láttalak erre felé..-kérdeztem. -Hát egyrészt nemrég költöztem ide, másrészt pont a város másik végében lakom, de mivel ez az egyetlen korház a városban, muszáj volt ide jönnöm. -magyarázta. -Ééééértem. Hát örülök, hogy megismerhettelek.-mosolyogtam rá. -Hát még én.- mondta, majd ő is elmosolyodott. Ezután még beszélgettünk egy kicsit, majd olyan este 11 körül, rászántuk magunkat az alvásra.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
