ÁlomPasi

4.Rész

Délután a buszra várva, azon gondolkodtam, hogy vajon Ő mit csinál most... Jött a busz, és nem hittem a szememnek. Ott ült Ő, a legelső ülésen, és az ablakon bámult kifelé. Amikor meglátott őszinte mosoly jelent meg az arcán, visszamosolyogtam és felszálltam a buszra a tömeggel együtt. Pillantásával engem keresett, mikor meglátott integetett, hogy menjek oda. A mellette lévő ülések szerencsére szabadok voltak, ezért levágtam magam, a táskámat pedig bedobtam a belső ülésre. Annyi vér nincs a pucámba, hogy mellé üljek.
-Hogy vagy?- szegezem neki a kérdést, nyugodtnak hallatszó hangon.
-Jól...-az elnyújtott szó végén nagy levegőt vett, de mielőtt folytatni tudta volna, belé folytottam a szót.
- Ugye nem akarod lemondani?! -kérdeztem magam elé bámulva.
-Nem... Dehogy.... csak.... aahhj....nem tudom mit vegyek fel...-nyögte ki végül.
- Hát szerintem.... vegyél fel egy szmokingot, biztos dögös lennél benne...-ábrándoztam, majd ijedten ránéztem.- Ezt hangosan mondtam???
- Igen! - nevette el magát, én meg vörösbeborult arccal emeltem rá a tekintetem, nevetett rajtam. Kinevetett, de olyan jól esett, hogy hallottam a nevétését. Imádom mikor ilyen vidám. El sem tudom hinni, hogy ennyire szeretem ezt a fiút.
- Oké-oké. Ennyire gáz azért nem volt.- én is felnevettem.
- De igen, illetve nem gáz, hanem vicces.- javított ki.
- Jó, talán, de már eleget nevettél! - igazából egyáltalán nem akartam hogy abba hagyja.
- Oké-oké, abba hagytam - nevetett fel végleg.
- Szóval mizu?
- Hát nincs semmi, igazából csak azt akartam megkérdezni, te mit veszel fel, de már nem fontos, hisz nyíltan kijelentetted, hogy mindegy mit veszek fel, dögös vagyok! - mondta, mire zavarodottságomban elnevettem magam.
- De én nem is ezt mondtam!!!- mondtam a levegőt kapkodva.
-De majdnem! Azt mondtad dögös lennék szmokingban - villantotta rám gyönyörű mosolyát.
- Igen, mert már... -hagytam abba hirtelen.
- Mert már, mi.?- nézett rám, és amikor meglátta mennyire zavarba vagyok nem firtatta tovább, csak közbeszólt mielőtt megszólalhattam volna. - Szóval te mit is veszel fel?-megkönnyebbülten néztem rá, majd félmosolyra húzva a szám, válaszoltam neki.
- Egy bordó ruhát, tudod, olyan habos-babosat. - mosolyodtam el végül.
- Oh. -ennyi?... egy "oh"?.... hirtelen a torkomban éreztem a szívem. Oh?! Csak ennyi?!?! - Úgy értem...... Biztos dögös leszel benne....- amikor ezt kimondta rá néztem és láttam, hogy belepirul ebbe a kijelentésébe.
- Te most komolyan utánoztál??- nevettem el magam, mire láttam rajta a megkönnyebbülést.
- Nem szabadott volna? Te is ezt mondtad - vigyorgott.
- Nem így fogalmaztam, de ha már itt tartunk, örülök hogy ezt mondtad.- vizsgáltam a cipőmorrát, mintha olyan érdekes lenne.
- Figyelj, nem akarsz ideülni? Csak mert így elég nehéz beszélgetni- hebegte, én meg füllben zúgó vérrel csak egy frappáns válaszon gondolkoztam.
- Odaülök, ha beülhetek az ablakhoz.- mosolyogtam, de a frappáns válasz nem jött össze, a feszültséget viszont oldotta. Mind a ketten kimásztunk, mire olyan dolog történt, amire egyikünk sem számított. A buszos hirtelen féket nyomott én pedig..... Én pedig Alex mellkasán találtam magam. Minden olyan gyorsan történt, észre sem vettem, hogy Alex pólójába kapaszkodok, összeszorított szemekkel, Ő pedig egyik kezével derekamat karolja át, másik kezével pedig kapaszkodik mind a kettőnket megtartva. - Istenem!!! Annyira sajnálom!- dadogtam elengedve pólóját, és én is megkapaszkodtam, de Alex még mindig nem engedett el. Besegített az ablakhoz, majd leült mellém.
- Nem kell bocsánatot kérned! Bármikor kapaszkodhatsz belém. Én itt leszek... - szavai megnyugtattak és mosolyt csaltak az arcomra. Tudom miért szeretem ennyire... Ő viszont ezt nem tudja, elmondani sem merem neki, és egyenlőre nem is akarom... Mi van ha elijesztem magamtól? Akkor lehet hogy az álmokról is be kellene számolnom neki, arra pedig még nem állok készen... Egyenlőre barátkozunk, és a bál után meglátjuk mi lesz. - Hahó!!! Kate figyelsz? - nézett rám aggódó arccal, mert már vagy 5 perce meg sem szólaltam.
- Igen, persze, ne haragudj. Elbambultam...
- Semmi baj, csak azt hittem rosszat mondtam.... - sütötte le a szemét.
- Köszönöm... Anyukámon kívűl még senki sem ígérte meg ezt nekem. Annyira jó hallani...
- Nekem is jó ezt hallani... - nézett szemembe a gyönyörű kék szempár, olyan méllyen hogy belepirultam...
- Merre mész most?
- Épp hazafelé.- mosolyogtam rá, semmit nem értően.
- Nincs kedved eljönni az edzésemre?- kérdezte.
- De igen, persze.- nem vagyok nagy foci fan, de ha Ő focizik, azt szívesen nézem. Nagyon meleg van, ami a focistáknál annyit jelent, hogy félmeztelenül edzenek. Én pedig örültem mint majom a farkának, mert nézhettem ahogy félmeztelenül focizik, és nem kellett szégyelnem, hogy folyt a nyálam. Azt hittem elolvadok, és úgy kell majd felkaparnia a betonról. Az edzés végén megvártam amíg átöltözik és elindultunk kifelé.
- Most haza mész? - kérdezte és közben letörölte az izzadtságot az arcáról.
- Igen. Te is?- néztem mélyen égkék szemeibe.
- Még nem...- sandított rám.
- Merre mész? - basszus... ezt nem akartam megkérdezni...- Nem akarok kíváncsiskodni, nem kell elmondanod ha nem akarod.. tudod, ez egyáltalán nem....- a szavamba vágva megállított a mentegetőzésben.
- Haza kísérlek.- mondta tettetett közönyösséggel.
- Mi?? Komolyan?- néztem rá mire bólintott - Rendben, köszönöm... - rántott egyet a vállán, és tovább mentünk. Az úton olyan dolgokról beszéltünk mint pl, hogy mióta focizik, vagy h mit szeretek szabadidőmben csinálni. Elmondtam hogy imádok rajzolni, és hogy van nálam egy pár rajz, ha kíváncsi rájuk.
-Persze, mutasd.- mosolyodott el. Elővettem a rajzos füzetemet, és a kezébe adtam. Fellapozta, és megcsodálta az elsőt és tovább lapozott. - Woooow ezek nagyon jók. - hirtelen megakadt a lélegzetem, mert megláttam mi a következő rajz.
-Jajj ne.... - ki akartam venni a kezéből de elhúzta és tovább nézegette a rajzot. -Ez én vagyok.? - hangzott a kérdés, ami inkább kijelentés volt.
- Igen....- motyogtam alig hallhatóan.
- Nem akarod befejezni?- kérdezi nagyon halkan, mire megdermedek..
- Azt.... Azt szeretnéd, h..hogy fejezzem be? - hebegtem zavartan.
- Igen, nagyon szeretném.!
- Nem tartod furának, hogy téged rajzoltalak le...? - kérdezem az utat pásztázva.
- De igen, de szeretem a furát.- mondta és közelebb hajolt hozzám. A lepkék a hasamban őrülten csapkodtak és egy pillanatra sem nyugodtak meg, éreztem hogy a szívem úgy kalimpál a mellkasomban, hogy majd kirepül. Ő pedig csak egyre közelebb hajolt hozzám. Csak lehunytam a szemem, és vártam a gyönyört. Alex az ajkait az enyéimnek nyomta, és nem bírtam megállni, hogy ne csókoljak vissza. Édes ajkai úgy tapadtak az enyéimre, mintha már évek óta erre a csókra várt volna. Nyelve az enyémet símogatta és ez volt a világon a legjobb dolog ami történt velem, egészen addig amíg meg nem hallottam anyukám hangját valahonnan kívülről. Hát persze.... Egy álom....