He's Mine ×BEFEJEZETT×

23.

Nagy levegőt véve fordultam be az utcába. Egész nap valami rossz érzés tartott hatalmában. Nem tudom mit fognak ott szólni hozzám. Ugyan olyan minden, mint pár héttel ezelőtt. Lily utál, James szakított velem. Mintha egy véget nem érő körhintán ülnék és senki nem hallja a kiáltozásomat, hogy le akarok szállni.
A legrosszabb, hogy még csak azt sem tudom, hogy miért dobott el ismét magától James. Lily-t megértem. Minden bizonnyal sosem fogunk jóban lenni. Aznap, mikor minden rosszra fordult megint, táncoltunk. Eléggé az alkohol hatása alatt álltam, de mikor megpuszilta a számat, mintha kijózanodtam volna. Fekete  szemeibe néztem, amiben könnyek csillogtak. Közelebb hajolt hozzám és könyörögve kérte, hogy adjak neki egy búcsú csókot. De nem tudtam megtenni. Mikor szánk éppenhogy összeért nekem végig az járt a fejembe, hogy az olyan lenne, mintha megcsalnám James-t. Ezért elhúzódtam. Mindennél fontosabb nekem ő. Nem akartam elveszíteni. De ő ismét szakított velem.
Ahogy közelebb értem a már jól ismert házhoz észrevettem, hogy egy fekete autó áll a hídon. Megtorpantam. Aztán eszembe jutott. Gondolkodás nélkül futásnak eredtem. A szívem vadul kalimpált. Égtek a szemeim a könnyektől, amiket próbáltam visszafojtani. Már majdnem ott voltam, mikor megláttam Őt! Terepmintás táskáját hanyagul a vállára dobta, ami egybe olvadt ruhájával, majd beletúrt egyet barnás hajába. Mintha megérezte volna, hogy ott állok. Tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. Vadul és szabálytalanul dobogó szívvel néztem, ahogyan a táskája a frissen esett hóban landol és izmait megfeszítve néz velem szemben. Lábaimat alig bírtam mozgásra kényszeríteni.

-Mit keresel te itt?- préselte ki magából nehezen, mikor közelebb értem. Láttam, hogy kezei remegtek és szemei megteltek könnyel.

-Ne... kérlek James- ráztam hevesen a fejemet hol rá, hol az autóra pillantva. Egy ugyanolyan öltözetben lévő férfi ült a járműben, gondolom arra várt, hogy elindulhassanak- Ne! Ne! Ne! Ne...- hajtogattam egyre többször és többször, miközben elálltam a fiú útját, hogy ne tudjon beszállni.

-Menj arrébb Aaron- szólt rekedtes hangon.

-Nem mehetsz vissza. Nem most... még... még egy hónap...

-Minek maradjak?- vágott a szavamba- hogy nézzelek téged és Lily-t, hogy undorító módon enyelegtek? Hát nem kössz. Mert én nem bírom ezt...

-Miről beszélsz?

-Menj arrébb- lépett hozzám közelebb.

-Kérdeztem valamit James?- tettem mellkasára remegő kezemet. Egy apró sóhaj hagyta el a száját, majd elfúló hangon szólt hozzám.

-Azt mondtam, hogy menj innen.

-Nem!- vágtam rá- nem hagyhatsz így itt. Ha nem jövök erre simán elmentél volna? Nem búcsúztál volna el tőlem?

-Most sem fogok elbúcsúzni- jobb kezével megérintette a jobb vállamat- nem érdemled meg- lökött egyet rajtam. A nagy lendülettől arrébb tántorogtam. A szavai késként hatoltak a szívembe. Azt hittem, hogy rosszul leszek. Minden forgott velem. Régóta bent tartotgatott könnyeim most utat törtek maguknak. Remegő ajkaimhoz kaptam a kezemet és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
James hátrapillantott. Végigmérte csillogó szemekkel minden egyes porcikámat. Beharapott ajkakkal nézett utoljára a szemembe, majd nagy levegőt véve elfordította a tekintetét.

-Ne menj- suttogtam- kérlek. Esélytelen, hogy meghallotta- kérlek- mondtam kissé hangosabban, mikor elindult az autó irányába- James!- kiáltottam hisztérikusan a fiú után, de nem nézett vissza. Lábaim nem bírták tovább, összeestem. Térdeim alatt a hó hangosan megroppant, talán innen tudhatta csak a fiú, hogy mi történt velem. A könnyeimtől foltos havat néztem, miközben átfagyott ujjakkal szorongattam a combomat. Nem tehettem semmit. James beült a kocsiba.

-Szeretlek- ejtettem ki a számon remegő hanggal, bár tudtam, hogy teljesen mindegy.
James éppen csukta be a fekete autó ajtaját, mikor megdermedt. Meghallotta. Könnyes arcát ismét megpillantottam.

-Mit mondtál?

-Jól hallottad. Én nem Lily-t, hanem téged szeretlek- zokogtam fel hangosan- az első naptól kezdve, mikor kiszálltál ebből a nyomorult autóból belédszerettem. Annyira szeretlek- álltam fel, de még mindig forgott velem minden- és nem érdekel, hogy szakítottunk, akkor is tudnod kell, hogy szeretlek - mentem hozzá közelebb.
James arca megenyhült. Könnyes szemei hatalmasra tágultak.

-Én is szeretlek- mondta remegő ajkakkal, amiket finoman az enyéimre illesztett. Mint két LEGO darab, úgy passzoltunk egymáshoz- de nem maradhatok- támasztotta homlokát az enyémnek.

-Tudom- torzult újra fájdalmas grimaszba az arcom, majd újra, utoljára megcsókoltam a fiút.

*James szemszöge*

Könnyeim miatt nedves arccal fordítottam hátat Aaron-nek. Nem néztem rá.

-Nem kérlek arra, hogy várj rám...

-De, én várni fogok- vágott a szavamba, mire egy apró mosoly kúszott az arcomra.

-3 év múlva látjuk egymást- indultam el az autóhoz. Nem néztem hátra. Tudom, hogy nem azt láttam volna, amit akarok látni. Mert az az Aaron, aki itt áll, nem az a fiú, akibe én szerelmes vagyok. Csupán az árnyéka. Az én barátom mindig mosolygott és jókedvű volt. És én így akarom megőrizni az emlékét erre a 3 évre. Úgy akarok visszatérni, hogy nem egy sírástól vörös kék szempárt látok, hanem a boldogságtól ragyogó szemeket. Szeretem őt. Istenem annyira szeretem. Minden egyes porcikáját.

Egy hatalmas gombóccal a torkomban csuktam be az autó ajtaját. Bekapcsoltam magam, majd szorosan lehunyt szemmel engedtem, hogy a jármű leguruljon a feljáróról.

valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene, nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott mondatok. Csak kapkodás, zűrzavar, fojtogató gombóc a torokban és az érzés, hogy egy perc múlva véget ér minden.