He's Mine ×BEFEJEZETT×

Epilógus

*1 évvel később*

-Majd holnap találkozunk- intettem egy utolsót a munkatársaimnak, majd vissza sem nézve elhagytam a hatalmas, szinte felhőkarcoló nagyságú épületet.
Az utcára kiérve engem is magával ragadott a város őrülten gyors tempója. Kétségbeesetten próbáltam eljutni a célom felé, ami a sarki virágbolt volt.

Igaz, egy utca távolságra volt tőlem, de onnan is lehetett érezni a milliónyi virág kábítóan finom illatát. Csukott szemmel is eltaláltam volna oda. Minden héten kétszer veszek egy csokor virágot, ahogyan most is.
Az eladónő már ismer, mindig mosolyogva mutatja a legszebb darabjait.
Egy mindenféle színben pompázó virágcsokorral hagytam el az épületet és a finom illatoktól megrészegülve indultam el egy kevésbé élettel teli, vidám helyre.

Remegő kezekkel nyomtam le a kilincset. Az ajtó fájdalmasan nyikorogni kezdett, de nem foglalkoztam a förtelmes zajjal, ugyan olyan lassan nyomtam beljebb.
A szívem őrült tempóba kezdett verni, lábam remegett és tenyerem is izzadni kezdett.
Aztán megláttam őt. Minden félelmem elszállt, amint tekintetem tökéletesen hibátlan arcára tévedt. Olyan volt, mintha aludna. Közelebb sétáltam hozzá, majd egy széket, fehér ágya mellé húzva helyet foglaltam. Csak néztem őt. Olyan volt, mint 3 évvel ezelőtt. Ugyan az az arc, a telt ajkak és a szőkés haj. Egyedül csak a bőre változott.

-Szia James- köszöntem neki, miközben megsimítottam az arcát és szeme elől elsöpörtem rakoncátlan tincseit- megint itt vagyok és... megint hoztam egy újabb csokrot- mosolyodtam el és próbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre nagyobb gombócot a torkomban- tudod miért különleges ez a nap?- kezdtem- Mert ma mentél el pontosan 3 éve- hangom meg-megremegett- és ez azt jelenti, hogy ma is tértél volna újra vissza hozzám- nevettem fel. Boldogságom okát még én sem tudtam. Talán a gondolat mosolyogtatott meg, hogy újra megölelhetném, hogy újra hallhatnám a hangját- a minap volt egy álmom. Te, én és a csöpp Isabella együtt mentünk kiválasztani a kutyánkat a menhelyre. Bella keservesen sírni kezdett, mire egy fekete kölyök kutya a ketrecének a vasrácsához futott és vadul kaparni kezdte, ezzel próbálta megszűnteni a köztünk és közte lévő távolságot. Azt hiszem segíteni akart. Természetesen őt vittük haza. Kreatívan a Bogyó nevet adtad neki, mondván, hogy én már kiöregedtem a becenevekből, kell egy új "pasi", akit így szólíthasz. Annyira édes voltál, hogy nem volt lelkem lerombolni az álmaidat, hogy Bogyó szuka.
De mint minden álomnak, ennek is vége lett. Felkeltem és se Bogyó, se Bella, de még te sem voltál mellettem- nem tudtam tovább magamban tartani. Utat törtek maguknak a könnyeim, végigfolyva arcomon, az ő jéghideg kezére csöppenve- a te álmodnak is vége lehetne már James. Térj vissza hozzám. Kérlek. Nagyon szeretlek- csuklott el a hangom- szükségem van rád. A hiányod már tényleg elviselhetetlen, bár azt hiszem, hogy közel sem annyira, mint a tudat, hogy meghaltál. Emlékszem, majdnem egy évvel ezelőtt kaptam meg a levelemet, miszerint életedet vesztetted. Életem legrosszabb időszaka volt. Ordítottam, sírtam, toporzékoltam, de semmi nem segített. Azt hittem beleőrülök. Aztán... két hét múlva jött egy újabb levél. Nem hittem a szememnek. Azonnal beszaladtam hozzád a kórházba. Mikor megláttalak, csövekre kötözve nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Életben voltál és ezt a mai napig nem tudom elmondani, hogy mennyire sokat jelentett nekem. De nem voltam sokáig felhőtlenül boldog. Az újabb sokk akkor ért, mikor az orvosok 25%-os esélyt láttak rá, hogy valaha is felébredj a kómából. Az volt az a pont, mikor meg akartam halni és... azt akartam, hogy te is meghalj, hogy végre újra együtt lehessünk. Rajtam állt a döntés. Lekapcsolhattalak volna a gépről, véget vethettem volna mindkettőnk szenvedésének, de... -töröltem meg könnyes arcomat- mindenkinél jobban bízom benned. Én... én tudom, hogy fel fogsz kelni. Hallod James? Én hiszek benned! Mert a szerelmünk mindent képes legyőzni- nem tudtam folytatni. Előtörtek a régi emlékek. A csókok, az érintések, a titkok, az egymás fülébe suttogott szavak, az első "szeretlek", ami elhagyta a szánkat. Felzokogtam, majd  levegőt kapkodva folytattam - de bármi is történjen... James Anthony Fox-simítottam végig hideg, sápadt arcán- várni fogom, hogy felkelj hosszan tartó álmodból és boldogan éld le velem az életed hátra lévő napjait.