Electronic L0V3

Prológus

- Kezdhetjük? – Az ölemet nézem... a kezeimet... baszki. Kezdhetjük? Honnan tudjam?! Ő a riporter! Istenem... ez nagyon kemény menet lesz...

- Persze – biccentek egyet és felnézek. A fények mind rám irányulnak... egyedül egy széken. Azt mondták, szeretnék, ha minden mimikám látható lenne, ez rólam szól. Az életemről. És kétlem, hogy annyira érdekelne akárkit is, ez a romhalmaz. Kétlem, hogy valóban a munkáim miatt nézik meg, vagy a zöld szemem és a vörös hajam miatt. Pontosan tudom, az életem melyik része miatt fogják megnézni ezt az egészet. Miatta. Egyedül miatta. Hogy mi ketten hogyan lettünk, voltunk, mentünk szét, jöttünk újra, és pusztítottuk kis híján el egymást. Csak ezért fogják nézni, nem miattam. Híres is emiatt lettem, nem pedig magam miatt... legalábbis azt hiszem.

- Akkor... kezdheti – biztató mosolyt küld felém én pedig veszek egy utolsó mély levegőt. Átrágni magam az életemen... fejben is nehéz, nemhogy kifejteni és hangosan kiejteni.

- A nevem Zoe Fable... - felnézek a kamerába, közben pedig megszorítom a saját kezemet. – Ez a film pedig arra szolgál, hogy elmeséljem és elmagyarázzam az életem alakulását és döntéseimet. Azt hiszem akárki is, aki megfogja ezt nézni már hallott rólam jó pár dolgot. De gondolom más, ha én mondom el... ha elmondom milyen oda bent, egy betoncellában, míg kínoznak napokig. Ha én mondom el, milyen ölni és milyen meghalni. Hogy milyen, ha kést szorítanak a torkunknak, vagy szúrják belénk. Ha fegyvert fognak a fejünkhez, vagy lőnek hátba. Milyen, ha évekig titokban éled a másik életed... - elmosolyodom, lenézek a kezemre és újra fel. – Szóval... hogy mindez hol kezdődött... azt hiszem nem mondhatom, hogy az egyetemmel, vagy a középiskolával... vagy gyerekkori vágyakkal. Az életem minden kis apró tette azokhoz a momentumokhoz vezetett, ami miatt most ma itt ülök. Rengetegszer elgondolkodtam már rajta, hol kezdődött el igazán. Mi volt az eleje... ki volt az eleje. Szóval, ha jól emlékszem, akkor tizenötévesen kezdődött el. Mikor anyám összejött az exével, újra... nem kedveltem, nagy vita volt. Apámnál voltam mikor veszekedtem vele... facebookon keresztül. Végül a férfit választotta helyettem – kínos mosoly kerül az arcomra. – Első fájdalmas csalódás az életben... a legfájdalmasabb akkor az életemben. Anyád mást választ helyetted. Egy életre megtanulod, hogy senkinél nem leszel első sohasem. Ez kemény nyomot és erős változásokkal tud hatni a későbbi életedre. – Halkan felnevetek... tudom, hogy annyi időm van, amennyit csak akarok. – Szóval ezért költöztem apámhoz... apámhoz, aki alkoholista volt. Azt hiszem ezt csak azok értik, akiknek egy közeli hozzátartozója alkoholista. Mert nem fogja megérteni az, aki csak hírből halja. Milyen érzés hányást takarítani, látni a saját apádat összeesni. Ahogy egyre jobban leépül. Hogy a mérnök agy, az alkohol fogyasztásával megegyezősen szinte elpusztul, miután franciául már nem tudsz vele beszélgetni, mikor anno ő segített a nyelv tanulásában. Nem tudhatja az ember milyen érzés, mikor megbeszél egy találkozót az apjával, vagy elkéne jönnie az iskolás fellépésére... de nem jön el, mert tudatlan állapotra itta magát. Szóval oda költöztem. Az eleje jó volt, aztán romlott. Viszont ezzel kezdődött minden, hogy oda költöztem... én és az egyik nővérem, Li. A másik már a barátjával élt akkoriban. Akkor mentem a gimi első osztályába. És bukdácsoltam – felnevetek. – Azt hiszem ezt sokan nehezen hiszik el az elmúlt évekkel mögöttem. De tényleg, majdnem megbuktam matekból, irodalomból, kémiából... egyszerűen nem kötött le a tanulás.

- A családod miben befolyásolta a személyiséged? Hiszen úgy érzem, ez elengedhetetlen a munkád révén – biccentek neki. Így van.

- Kis kórom óta, tudtam, hogy hogyan kell hazudnom. Csak úgy jött, mintha simán beszélnék a kedvenc kajámról. Mindig tudtam egy álarcot fenttartani. Mindig is rossz családi hátterem volt. A nevelő apám révén, amint a nővéreimmel bánt. Apám révén, aki utálta anyámat és ivott. Egyszerűen a családom egy kész káosz volt. Mindenki csak... menekülni akart. Elfutni. Máshova. Egyedül lakni és soha többé még csak telefonálni sem. Ezen felül viszont jó embernek neveltek... képes voltam megkülönböztetni az alapvető jót és a rosszat. Tudtam, hogy hazudni rossz, de tudtam, hogy szükséges, hogy ne legyen vita. Elég sok mentális betegség megtalálható a családomban, ezért kezdett el érdekelni a pszichológia is. Villámhárító szerepet játszottam... és ez a későbbiekben megmentette sokszor az életemet. Viszont teljesen más volt a felfogásom és a személyiségem tizenötévesen. És azt hiszem nagyon sokan ezért fogják megnézni ezt az önéletrajz jellegű filmet... azért, aki megváltoztatott. De olyan nagyon, hogy egyszerűen elvesztem abban az időben. De mindent szép sorjában, elkezdtünk beköltözni apuhoz... nem volt soha ott szobánk a lányokkal... szóval csinálni kellett egyet...

Kukucs! A prológust átírtam, elég más hangvételűre...